Ferencváros, 2001 (11. évfolyam, 1-12. szám)
2001. szeptember / 9. szám
Hétköznap I Tóbi ■ Kleer László Nagyot csattant a zöld vaskapu Tóbi után. Néhány napja már nem tudott menni, az Öreg a karjaiban vitte, majd az udvar közepén óvatosan letette. Néhány percig állva maradt, azután ereje kezdte cserben hagyni. Mire az Öreg az orvossal kijött, már a földön feküdt. Nem tehetetlenül, hanem úgy, mint ahogy az Öreg annyira szerette, fejét mellső lábain keresztbe tette és szemét okosan gazdájára emelte. Vad ugatást hallott mindenütt és a halál rettenetes szagát érezte. Félt. Eszébe jutott kölyökkora, amikor az alomban nagyokat birkózott csetlő-botló testvéreivel. Viháncolásból és evésből állt az élet, szép idők voltak. Azután egyszer jött egy hatalmas kétlábú kutya, nem volt akkora orra, mint a mamának és furcsán motyogásszerűen ugatott, de nagyon kedves volt. Rögtön dögönyözni kezdte Tóbit, majd elővett egy kartondobozt és belegyömöszölte. Félelmetes érzés volt a sötétben és rettenetes hangok, a város zaja sokkolták a néhány hetes kiskutyát. Egy idő után megszűnt a kellemetlen berregés, kinyílt a doboz és parányi füves kertecskében találta magát. Egy egész kétlábú kutyacsalád szólongatta, akkor nevezték először Tóbinak. Jó volt hallgatni rá, mert eleinte ahányszor kimondták a nevét, annyiszor kapott egy-egy finom falatot. A macskával, Nyáóval hamar megbarátkozott, pedig eléggé kiállhatatlan alak volt. Ha egy kicsit véletlenül meglökte a játék hevében, rögtön karmolt vagy hangos nyávogással panaszkodott. Már majdnem egyéves volt, amikor ellenszenves figura érkezett a házhoz. Furcsállotta is, hogy a gazda nem érzi, milyen harapni való szaga van a fickónak. Egy feleslegessé vált biciklire alkudozott az idegen. Nyélbe ütötték az üzletet, a gazdi bement valamiért a házba, amikor a férfi gyorsan besomfordált a sufniba és egy szerszámot akart a kabátja alá rejteni, de Tóbi elkapta a csuklóját, a férfi fájdalmasan felordított. A gazdi éppen ekkor érkezett vissza és rettenetesen elverte őt, amiért megharapta a vendéget. Tóbi megalázott és elkeseredett volt, a legszívesebben világgá ment volna. Úgyis már nagyon vágyott egy szép kutyalány után. A szomszéd vizslalány tetszett neki, de hát ő korcs volt. Egy szép napon titokban mégiscsak eredménnyel járt a kitartó udvarlás és hat eleven szőrpamacs született a frigyből. Tóbi csak a kerítésen át nézhette őket, így is örömét lelte bennük. Jó élete volt, a gazdi türelmes volt, szerette őt és gyakran jutalmazta csonttal. Ő pedig szorgalmasan minden idegent vadul megugatott, aki a kerítés mellett elment. A gazdi vele együtt öregedett, haja megőszült, fogai hiányosak lettek és már nem ment el otthonról reggelente. Ekkor kezdte Öregnek nevezni. Néha játszottak. Ilyenkor az Öreg eldobta a labdát, Tóbi meg vadul utána rohant és letette a lábai előtt és addig vak- kantott, amíg újból el nem hajította. De Tóbi megbetegedett, egyre rosszabb lett az étvágya és néha szörnyen fájt a hasa. Ilyenkor összekuporodott és halkan nyögött, mint egy ember. Az Öreg hívott orvost, az jól összenyomkodta fájós hasát és fejét csóválta. Tóbi nem értette mit mondott és az Öreget ekkor látta először sími. Leült Tóbi mellé a kissámlira, va- kargatta a fejét, amit annyira szeretett és potyogtak a könnyei. Néhány hét múlva nagyon legyengült, menni nem tudott, alig evett. Az Öreg ölbe vette, betette a kopott Zsiguliba, a sin- tértelepre hajtottak. Tóbi feküdt a betonon, a fehérköpenyes orvos injekciót szívott fel, az Öreg pedig gyorsan kiment a nagy zöld ajtón. Hátra se nézett, itt hagyta ezzel az idegennel. Tóbi nagyon félt, a tű lassan beléhatolt, egyre nehezebb lett a feje, vonyítani akart még egy hangosat, hátha az Öreg meghallja és visszajön, de már nem jött ki hang a torkán soha többé. Kutya az ölben Nézem az embereket, és tele vagyok előítéletekkel. Úton útfélen ítélkezem, véleményt formálok, leginkább magamban, de olykor ki is mondom. Ha néha felülkerekedik jobbik énem, és rám kiált: „Kicsinyes vagy, önző és korlátolt!”, - rövid időre mindent megbánok, de az önostorozás csak ideig-óráig használ. Elég egy ápolatlan fogsor, rövid homlok, túlságosan közel ülő szempár, pecsétgyűrű a kisujjon, vaskos aranylánc a nyakban, piros masnis eb az ölben, fogak közül kikandikáló fogpiszkáló, suhogó jogging... nem is folytatom, máris lelkifurdalásom támadt. Kifecsegtem titkaimat, elárultam gyarlóságomat, és már bánom is. íme a tanulság: A 6-oson velem szemben ülő idős férfi belső használatú „ellenszenv-listámról” úgy kábé három-négy tulajdonságot visel magán: pecsétgyűrű, nikotintól sárga ujjak, atlétatrikó, félkilós aranylánc és egy törpeuszkár az ölben. Ez utóbbival nem is lenne baj, ha nem lennének undok előítéleteim a kutyafajtákkal szemben is. De vannak. El is fordulnék, ha nem látnám, hogy a törpeuszkár egész testében reszket, idegesen liheg, és időnként sírva felnyikkan. Nyilvánvaló, hogy nem fázik, a villamoson legalább negyven fokos a hőség, gazdája redős, barnára sült homlokán is kövér izzadságcseppek ülnek, halántékán csorog a veríték. Fél kezével egy műbőr autóstáskát szorongat, a másikat a kutyus nyakán pihenteti. A kis bilétán akarva akaratlanul meglátom a feliratot: Jackie. Hirtelen, még mielőtt visszakozhatnék, kibököm: — Fél? - és őszinte együttérzéssel pillantok Jackie-re. — Nagyon. Megyünk az állatorvoshoz. Retteg az oltástól. Mikor felszállunk a villamosra, már tudja. Ha ellenkező irányba megyünk, a ligetbe, akkor semmi baja. Alkalmi beszélgetőpartnerem táskája akadozó cipzáiját próbálja elhúzni, bal kézzel, mert Jackie nyakát nem engedi el. Nagy nehezen kivesz egy papírzsebkendőt, és gondterhelten sóhajtva megtörli a homlokát. Most a kutya fejét simogatja nyugtatóan, aki hálásan belenyal tenyerébe, és lihegve, remegve néz föl rá, megváltást remél. A gazdi folytatja: — Míg élt a feleségem, kocsival vittük, akkor könnyebb volt, de nekem nincs jogosítványom. Jackie 7 és fél éves. A legszebb férfikorban van. Csak ő maradt nekem. A mondatok balladai szaggatottsága, ke- resetlensége nem árulkodik fájdalomról, nem hangzik panaszosan sem. A férfi, mintha nem is hozzám beszélne, hol kipillant az ablakon, hol Jackie-re néz. Én pedig őket nézem. Valamit mondani kéne.- Szép kutyus - nyögöm ki kínomban a suta mondatot. A férfi, tudomást sem véve megjegyzésemről, folytatja:- Gyerek nincs. Nem lehetett. De nem bánom. A gyerekek hálátlanok. Jackie jó fiú. Erre végképp nem tudok reagálni. Semmi frappáns nem jut az eszembe, csak üres frázisok. Úgy érzem magam, mint Esti Koméi, aki a bolgár kalauz monológját hallgatja egy éjszakán át, mert játékos könnyelműséggel úgy tett, minta értene bolgárul. Jobb híján megértőén mosolygok, és nézem az ember-kutya párt, a két szövetségest, a két lényt, akinek egy élete van. Szívesen megsimogatnám Jackie fejét, hátha rám pillantana okos kis gombszemével, de érzem, intimitásukba nem tolakodhatok be még egy simítással sem. Leszálláskor a férfi hóna alá kapja a kutyát, és köszönés nélkül elvihar- zik. Én meg ott maradok újra és újra felhor- gadó előítéleteimmel, megbánásaimmal, ítéleteimmel, közhelyeimmel, gondolataimmal. Még jó hogy vannak kutyák, meg emberek, meg hogy néha a hatoson is utazom, és hogy hamut hinthetek a fejemre.- mezsu Ferencváros 21 2001. szeptember
