Ferencváros, 2001 (11. évfolyam, 1-12. szám)
2001. január / 1. szám
Egészségügy 15 Állami fűző magánderékon A József Attila-lakótelep közepén működik egy ortopédtechnikai és gyógyászati segédeszköz centrum. Segédeszközeik tárháza szinte kimeríthetetlen. Nehéz lenne olyan apróságot kérni, amit nem tudnak előteremteni. Minden igényt kielégítő odafigyeléssel rendezték be a Lobogó utcai lepény-épület ezen szárnyát. A műhelyek, a dolgozók öltözője és étkezője laboratóriumi tisztaságúak, a mellékhelyiség tolókocsival is használható. Az egész üzletről sugárzik az igényesség. Nem csoda, ma már, ha valaki versenyben akar maradni a piacon, meg kell felelnie az Európa Unió szabta normáknak. Ezt a céget az Országos Kórháztechnikai Intézet (ORKI) már ezek alapján minősítette. Jöhet bárki, recepttel vagy anélkül, akinek szüksége van botra, járókeretre, gyógycipőre, protézisre, gördíthető szobai WC-re, fürdőkádra akasztható ülőkére, és ezenkívül még 67 féle gyógyászati segédeszközre, amellyel izmairól és ízületeiről leveheti a terhelést. Ha nem az ortopédus küldte, akkor sem marad szaktanács nélkül, mert minden hétfőn ingyenes ortopédiai rendelés van a cégnél. Kéthetente dr. Bender György ad tanácsokat, és péntekenként még egy cipész is működik itt, aki méretet vesz az elkészítendő lábbeliről. A komfort teljesnek látszik, mégis vannak pillanatok, amikor minden jó szándék ellenére lehetetlen helyzetbe kerül a beteg, az orvos és az ortopédikus is. A cég vezetője Szalay András, aki valósággal beleszületett a szakmába. Valamikor, a ‘70-es években nem léte- jtt konkurense a Gyógyászati Segédeszközök Gyárának. Éppen ezért a gyárban úgy működött minden, mintha egy nagy családi vállalkozás lett volna. Minden dolgozó hozta a rokonait, mint utánpótlást. Szalay András is édesapja révén került a gyárba. Rokkant szülője jobbnak látta, ha gyermeke is ezt a szakmát tanulja ki, hiszen így hamarabb válik keresővé, mintha gimnáziumba menne. A gyár volt az egyetlen olyan intézmény - máshol szakiskola nem lévén ahol a szakmát meg lehetett tanulni. Humán műveltséget ugyan adott a szakiskola, de érettségit nem. A ‘70-es években már nem lehetett senkiből vezető a gyárban, ha legalább érettségije nem volt. így Szalay a klinikai gyakorlattal egyidőben szerezte meg az érettségit, és mind szakmai, mind emberi érettsége birtokában visszakerült a gyárba. Az ortopédiai klinikán mestere volt dr. Bender György, aki mind a mai napig tanácsadója, orvos-szakmai vezetője. A gyárban azonban azt az igényességet, felkészültséget, amit a klinikusoktól megszokott, nem alkalmazhatta, mert normarendszerben dolgoztak. Nem az volt a lényeg, hogy az a műláb az utolsó porcikájában is idomuljon a klienshez, hanem az, hogy akármilyen megadott számú műláb elkészüljön aznap. A lábgyár bármennyit termelt, mégis az ortopédtechnikai eszközök gyártása veszteségesen működött, ezért állami támogatásra volt szüksége. Ennek oka nemcsak a termelésben volt, hanem abban a finanszírozási rendszerben, amelyet az állam képviselt. Mivel a termékek a normarendszernek köszönhetően nem voltak kifogástalanok, megjelent a versenytárs, egy fűzőkészítő szövetkezet. Emiatt, ha éppen nagy szükség volt haskötőkre, akkor levitték az árát, viszont az egyensúly kedvéért felemelték a protézis árát, amelyből kevesebbre volt ugyan szükség, de létfontosságú. A nyolcvanas években aztán lehetőség nyílt arra, hogy vállalaton belül GMK- kat, gazdasági munkaközösségeket alakíthassanak ki a dolgozók. Ezt tették ők is, és bebizonyították, hogy lehet nyereségesen működtetni a segédeszköz-gyártást. Ez viszont már nem fért bele a gyár vezetőinek a tűrőképességébe. Azok, akik alkotó munkára képesnek érezték magukat, kiugrottak, saját céget alapítottak. Ma 38 ilyen vállalkozás van, és mindenki, akinek ma ilyen jellegű vállalkozása vaft, valamikor ott kezdett a Gyógyászati Segédeszközök Gyárában. Amikor a kilencvenes években bekövetkezett a rendszerváltozás, akkorra már mindenkinek kialakult az a kapcsolat- rendszere, amellyel lobbizni tudott a saját cége érdekében. Ma a költségvetésből kb. 160-180 mil- liárdot osztanak le a Gyógyszerügyi, Gyógyászati segédeszköz és Gyógyfürdő Főosztálynak. Ebből a segédeszközgyártásra 24 milliárd jut. Az Országos Egészségbiztosítási Pénztár csak azokra a termékekre adhat ártámogatást, amelyek az Egészségügyi Minisztérium Orvostechnikai Hivatalának listáján szerepelnek. Ahhoz, hogy erre a listára felkerülhessen egy-egy széria-termék, olyan több tízoldalas dokumentációt kell benyújtani, amelynek - csak 50 termékkel számolva is - igen jelentős költségvonzata van, nem beszélve a papírmunkáról. Ráadásul felesleges is, mert miért kellene minősíttetni egy terméket, amely egy olyan helyen készül, amelyet már ugyanezzel az ORKI-minősítéssel elláttak? Természetesen az egyedileg gyártott segédeszközökre egyéni elbírálással lehet felmentést kérni a hivataltól, de az eljárás igen sok időt vesz igénybe. Például volt recept, amelyet az orvos 2000. augusztus 8-án keltezett, de csak november 13-án vált érvényessé. A kliens természetesen már nem kérte a gyógyászati segédeszközt. Mivel egyfajta pénz-centrikus szemlélet uralkodik a szakágazajon belül, megint nem a beteg, illetve a kliens lett a fontos, hanem az, hogy az éves keret kitartson. Az Ortopédikusok Magyarországi Ipartestülete (OMI) pedig tehetetlen. Kötelessége lenne a szakma érdekeit képviselni, de nem teszi, mert nem hagyják, hogy tegye. A zárt kassza és a fiskális szemlélet miatt. Ezek az anomáliák ellehetetlenítik a szakemberek munkáját. Csak veszteségesen fognak tudni termelni, és ez előbb- utóbb a szakma elsorvadását eredményezni. Utánpótlás pedig szinte nincs. S. K.
