Ferencváros, 2000 (10. évfolyam, 1-12. szám)
2000. április / 4. szám
Nyomortelep a Főhercegnőhöz Felnőtt egy nemzedék, amelynek tagjai a külvárosi nyomortelepeket csak a történelemkönyvekből ismerték. Sajnos a jelenlegi élet, a munkanélküliség, a hajléktalanok látványa elénk vetíti a múltbeli képet. Sokan tudják, hogy Budapest néhány kerületét, negyedét a Habsburg család valamelyik tagjáról nevezték el. Ferencvárost 1792-ben a Magyarországon nem túl népszerű L Ferenc császárról, aki 1792-1835 között egyben Magyarország királya is volt. A XX. század elején még folytatódik ez a hagyomány, de a közvéleményre tekintettel olyan személyeket választanak a Habsburg családból, akik nálunk is kedveltek voltak valamiért. Auguszta főhercegnő, Zita királyné és az I. világháborúban karitatív tevékenységet folytató Mária Valéria főhercegnő persze nem gondolhatták, hogy nevük Magyarországon több generáció gondolatvilágában az elviselhetetlen nyomor szinonimája lesz. Valéria különösen azért sem számított ilyesmire, mert az elhíresült telep, mely róla kapta a nevét, eredetileg 1916-ban kórháznak készült, a világháború sebesültjeinek ápolására. A háború befejezése után a kórteremként funkcionáló barakkokat nem bontották le. a kórház területén szükséglakótelepet hoztak létre. Kezdetben az életkörülmények a „Valérián” nem különböztek Budapest más szegénynegyedeitől, de a gazdasági válság idején már a Külső-Ferencváros és Kőbánya összefüggő nyomortanyáit a korabeli újságcikkek a főváros legszegényebb, legnyomorúságosabb területeként említik. Ekkor már az Auguszta-, a Zita-, a Mária Valéria telep, valamint a Bihari és Ceglédi út környéke (az egész terület így együtt talán 3 km2) földszintes barakkjaiban 30 (XX) ember lakik, vagy inkább csak meghúzódik. Ezen belül a Mária Valéria telepen 1920-ban mindössze ötszázan. a harmincas évek elején már kilencezren. Életkörülmények Ha hinni lehet a visszaemlékezéseknek és a korabeli újságcikkeknek, akkor a mai hajléktalanszállók négycsillagos szállodák az ottani viszonyokhoz képest. A „lakások” egy szobából álltak, jó esetben szoba-konyhás barakkok voltak. Hat-hét főből álló családok, ha rendszeresen kifizették a havi hat-nyolc pengő lakbért, már „jogosultak” voltak a szoba-konyhára. Ez volt a helyi luxus. Nem számított ritkaságnak ugyanis az, hogy egy ilyen barakkon két család, néha három osztozott. Nyolcvan-száz emberre jutott egy közös WC, és a telep összes lakója három-négy csapból kapta a vizet. Olyan családok kerültek ide, akik még a legkisebb lakbért sem tudták kifizetni, ezért korábbi otthonukból kilakoltatták őket. Az ilyeneknél általában a családfő is munkanélküli volt, alkalmi munkákból és segélyekből vegetáltak. Akik még a nyomortelepi lakbért sem tudták kifizetni, azokkal közmunkát végeztettek. „.. Ahogy múltak az évek és nőtt a nyomorúság, úgy züllött el mind több család a telepen. Aki éhes volt, lopott. Az egyiknek sikerült, a másik rajtavesztett. Mikor kikerült a börtönből, rajta volt a bélyeg. Többé nem kapott munkát. Mit tehetett volna? Újra lopott.” - emlékszik vissza Juhász Júlia, helytörténész. letűnt életformák nosztalgiát ébreszthetnek. József Attila költészete is bizonyára szegényebb lenne e világ ismerete nélkül. Mégis, amikor 1959-ben megjelennek a buldózerek, a Mária Valéria telepet senki sem siratja. A korabeli újságok nem a bontásról tudósítanak elsősorban, hanem arról, hogy mi épül helyette. Ezek a propagandisztikus újságcikkek szembeállítják a mocskot, a csatomabűzt, a tüdőbajt, az éhséget és kiszolgáltatottságot a biztos jövővel, a korszerűvel, a tisztával, a széppel, az épülővel. Valéria eltűnik A korszak kedvenc újságírói műfaja a riport volt. A főszerkesztők általában fiatal, tapasztalatlan, lelkes kollégákat küldtek az ilyen helyszínekre tudósítani. Ők fogékonyak voltak az újra, még rá tudtak csodálkozni arra, hogy valami épül. „Az útkövező 1919 óta él a Valérián.- Három hónapot dolgoztam egy évben - itt kellett laknom -, mondja, a szája szegletéből előbújik a mosoly.- Most is itt lakom, csak magasabban. Két szoba összkomfort. Az őszhajú öregasszony természetesen - szemében kedves csillogással formálja a szót, amit azelőtt nem ismert: összkomfort. S az év végére a ’Valéria’ végképpen, örökre eltűnik. Még a nevét is elfelejtjük, úgy elfelejtjük, mint a szomorúságot. A fényes ablakok, a színház, a szökőkutak - zöld lombú fák új városát - javaslatunkra József Attiláról nevezik el - róla, aki ide tartozott. Sötét van már. A házak ablakaiból áradó fény messzire látszik. Lel&t, hogy a villanyfénynél József Attila versét olvassa egy valé- riás a város peremén... Ott éltek lenn összezsúfolva a bűzös barakkok mélyén a fekete bokrok mögött”- írta Kristóf Attila a Magyar Nemzet 1960. október 9-i számában. Dobrovits Orsolya A Ferencvárosi Honismereti Társaság meghívására ellátogattunk a Fővárosi Csatornázási Művek IX. kerületi telephelyére, ahol olyan remekül karbantartott, 1928-ban gyártott gépek dolgoznak, amelyek nemhogy tökéletesen és megbízhatóan teljesítik feladatukat (a szennyvíz tisztítását és a tisztított szennyvíz Dunába eresztését), de szépek is. Csillogó, krómozott alkatrészeik és lekerekített formáik szinte vonzzák a szemet, s a szerelőiket is arra késztetik, hogy puha rongyaikkal állandóan fényesre suvickolják őket. A gépteremben még az idős „hölgyeknek” is dolgozniuk kell, mivel a kritikus időszakokban beindítják azt a szintén kifogástalanul működő gépet, amit az itt dolgozók egyszerűen csak Nagymamának kereszteltek el. Kép és szöveg: Somfai Sándor