Ferencváros, 1999 (9. évfolyam, 1-12. szám)
1999. november / 11. szám
4 Ferencváros Búcsú, de nem örökre Vénasszonyok nyara, október eleje. El, ragyog a természet, néhány napig még teljes szépségében mutatja magát, mielőtt „végleg” nyu- ________________ govóra térne. Inkább szépasszonyok nyarának illene hívni ezt az időszakot, mert csak érett nő lehet olyan dús és lágy, mint ilyenkor a nap melege, a szőlő íze, csak asszony lehet olyan izgalmas és sokszínű, mint kora ősszel a fák. A városban persze gyenge nyomai láthatók csak e ragyogásnak, de a fénynek, a melegnek mindenki örül. Sokáig éltem itt, a Ferencvárosban, egész gyermekkoromban a Nehru park és a Bakáts téri templom kertje jelentette számomra a természetet. Az általános iskola ablakából épp a kert nagy fájára lehetett látni, tanórákon azt bámultam, és emlékszem, mennyire szerettem a templomot is. Nekem ez volt az egyetlen templom a világon, izgalmas és titokzatos, egy másik világ szülötte, még rémtörténeteket is kitaláltunk róla az osztálytársaimmal, Csengével, Kingával, Tündével... Az egyik ilyen horrorsztorink volt, hogy éjszakánként egy fekete leples alak áll a nyitott bejáratban, de ha közel mennek hozzá, az ajtó bezárul és az alak eltűnik. Ez a történet annyira megfogott engem, hogy esténként nem mertem még csak a közelébe sem merészkedni a bejáratnak. Aztán később sokszor beszéltem Istenhez a lépcsőjén ülve. Állítólag - egész kicsi koromban - azt követeltem anyukámtól, hogy hozza le a templom tetejéről a keresztet. Aztán jóval később - amikor már gyakran csak éjjel jártam haza - mindig útbaejtettem a kertjét. Persze, amikor elköltöztem a környékről, a templomtól külön nem búcsúztam el... Most, sok év után jártam arra újra, de a Ferenc napi búcsú forgataga teljesen „elnyomta” a kivilágítatlan templomot. Talán ezért tűnt olyan picinek és jelentéktelennek. Bár lehet, hogy csak én változtam. A több napos mulatságot idén rendezték meg 10. alkalommal. Már az elmúlt években is nagy sikere volt, és eddig egyetlen kerület sem rendezett ekkora szabású búcsút, ahol a gyermektől az aggastyánig, az üzletembertől a művészig mindenki megtalálja a kedvére való programot. Rengeteg gyermekműsor, mesejáték (Rejtő Jenő), óvodások-iskolások tánca, bohócok és akrobaták, rajz- és ügyességi versenyek, az utcában vidámpark, céllövölde és öt szerencsétlen pici póni egy vas jártatóhoz kötve szolgálta a kisebbek szórakozását. A felnőtteket és a fiatalabbakat is jó pár populáris vagy éppen komolyabb program fogadta. „Legkomolyabb” talán a vasárnapi nagymise volt, ahol újra énekelt Cserba Krisztina szopránénekesnő, aki a Ferencvárosban született. Nagyon színvonalas volt a Nemzetiségek zenéje és tánca című program is, bár ezt nem láttam, csak hallottam attól a hölgytől, aki a „Ferencváros testvérvárosa” feliratú sátorban tartózkodott festmények és fotók társaságában. Mint később kiderült, a hölgy kanizsai, neve Szabó Szilvia, és a fotókat ő csinálta, melyek azért is különlegesek, mert a Nemzetközi Zsűri első díját nyerték el 1999-ben. A festményeket és szobrokat Korica Mária készítette. Egy másik standon színházjegyeket árult két hölgy, s tőlük meg is kérdeztem - látva magányukat - „hogy megy az üzlet”. Meglepetésemre azt felelték, hogy egész jól, és nemcsak olyanok vásárolnak, akik amúgy is színházba járók, hanem sokan először vettek jegyet. „Talán egy ilyen búcsú arra is jó, hogy páran elkezdjenek akár rendszeresen színházba járni” - mondta egyikőjük. Az árusok sem panaszkodtak. „A bizsu, az ajándéktárgy kelendő, és még a hangulat is jó” - mondta egy ékszerárus úr, majd azt is hozzáfűzte, hogy „jövőre újra jövünk”. Kaja is fogyott bőven. A szokásos sör, kóla, hamburger mellett reform- és Mátyás-kori konyha is üzemelt itt, meg mindenféle különleges édességet lehetett kapni. Érdekes volt, ahogy a „hagyományőrzés” keveredett a vurstli elemeivel. Az úri közönség is rendkívül összetett volt. - „A fiatalok egész nap itt flangálnak” - mondta a színházjegyárus nő. Őket főleg párban vagy csapatokba verődve láttam, szolidakat és helyi vagányokat is, no meg ott volt Fotók: Kleer
