Ferencváros, 1998 (8. évfolyam, 1-12. szám)
1998. december / 12. szám
Ferencváros I 19 Karácsonyi kutya Mártont soha senki nem szólította Marcinak, még a tulajdon anyja sem. Ami azt illeti, ez a legkevésbé sem zavarta Mártont, valójában fel sem tűnt neki, hogy immár negyven éve mindenki Mártonozza. Tegezni is csak vadidegenek merték, részegek az utcán vagy dühödt autóvezetők, akik általában azzal kezdték, hogy „te bamba barom”, aztán kétszázas vérnyomással, lila fejjel nézték, amint Márton közönyös képpel, kimérten és komótosan továbbáll a Trabantjával. Márton éppenséggel vehetett volna magának jobb kocsit, de ez is ment. Ez a lényeg. Ment tavaly ezüst- és aranyvasárnap is, amikor a mamát egyik áruházból a másikba fuvarozta. Összeszorított foggal, mert a mama egyre csak beszélt, közben szokása szerint aprókat sikkantgatott, és az összeállított vásárlólistát böngészte. Általában Márton nővérével rohamozták meg jeles ünnepek táján a boltokat, de Julit ledöntötte az influenza, így hát Mártonnak ki kellett bújnia a komputerei közül, le kellett mennie az utcára, elvegyülnie a tömegben, elsőbbséget adni, vezetni az ócska Trabit, és közben elviselni a mama végtelenített monológjait a hat unokáról (Márton csak ötre emlékezett), a legóbeszerzés nehézségeiről, az olcsó keleti elektromos játékok veszélyeiről és arról, hogy azért nem veszi meg a legújabb játék- programot a Misunak, mert fél, hogy a gyerek olyan lesz, mint Márton. Márton ugyan sosem játszott számítógépes játékokkal, de a mama csak azt látta, hogy folyton a monitorra mered, nem jár sehova, sohasem mosolyog, mindenki magázza, és senki nem megy hozzá feleségül. Nem mintha Mártonnak a nősülésen járt volna az esze. Nem. De ez a mamát egy csöppet sem érdekelte. Márton nagyon utálta a karácsonyt. Utálta a név- és születésnapokat is, a szilvesztert is, a húsvétot is, de legjobban a karácsonyt. Utálta a tavalyit is, a bevásárlási kényszer őrületét, a siránkozásokat, hogy minden milyen drága, utálta az ajándékba kapott, mókásnak vélt zoknikat, nyakkendőket és férfi piperéket, utálta a halászlevet és a mákosgubát, egyáltalán azt, hogy ilyenkor mindenki elvárja tőle a nagybetűs szeretetet. Ráadásul tavaly Juli influenzája szenteste tetőzött, és este tizenegy tájban a mama feldúltan állt a halászlé romjai fölött: vajh' ki viszi el őt az éjféli misére? Hat unokaöccs, egy szenvedő nővér, egy indignált sógor és egy ateista apa meredt Mártonra várakozóan. Márton persze nem vette észre. Ekkor hangot adtak elvárásaiknak. Márton igenis vigye el a mamát az éjféli misére. Márton igenis mutasson több együttérzést, elvégre karácsony van. Márton viselkedjen egy évben legalább egyszer úgy, mint egy közösségi lény. Mártonnak már herótja volt, de azért elvitte a mamát a templomba. A Trabival. Jó későn ért haza, hideg volt, fútt a szél, futólépésben sietett a kocsitól a kapuig. Hóna alatt a legújabb zokni-, alsónadrág- és arcszesz-szerzeményeivel a kulcs után kotorászott, amikor megütötte fülét a halk nesz. Valaki sóhajtott. Senkit sem látott. Végre megtalálta a kulcsot. Ahogy a zárba illesztette, újra hallotta a sóhajt. Lenézett a lába elé, fekete rongykupacot látott közvetlenül a kapu előtt. Megbökte, hogy odébbtolja, ekkor a kupac megint sóhajtott egyet. Kutya - állította föl a diagnózist hosszú szemlélődés után Márton. Aztán kinyitotta a kaput és bement. Nem szerette ugyanis a karácsonyi történeteket sem, amelyekben az éjféli miséről hazatérők kitett gyermekeket, félig fagyott csecsemőket és egyéb kivert nyomorult élőlényeket lelnek a hóban. Kutya - gondolta Márton, és az Internet keresőjébe automatikusan begépelte: kutya. Hirtelen eszébe jutott, hogy a halászlé, amit a mama egy be- főttesüvegbe csomagolt, kint maradt a Trabiban. Tavaly is kint maradt, meg tavalyelőtt is, mert Márton a halászlét is utálta. Idén azonban kiment érte. A kutya előbb tudta, hogy megkapja a halászlét, mint Márton, hogy odaadja.- Gyere - mondta kimért udvariassággal az állatnak. Meglepődött saját hangja hallatán. Aztán felmelegítette az ételt. Aztán lehűtötte, mert túl forróra sikeredett. Az eb addig a küszöbön reszketett, és lapos pillantásokkal pásztázta a terepet. Nem nézett Mártonra, és Márton sem a kutyára. Letette a lábost az előszoba közepére. A kutya meg se moccant. Márton visszament a szobába, és tanácstalanul bámult a komputerre. A kutya címszó alatt tömérdek anyagot talált. Úgy félóra múltán kinézett, a lábos üres volt, a kutya a küszöbön ült. Kihozta neki a maradék mákosgubát is, betette a lábosba. A kutya megint nem moccant. Márton megint bement a szobába. Újabb félóra múltán kikukkantott, a lábos üres volt, a kutya a küszöbön ücsörgött. Ébredés után, nappali fénynél alaposabban megnézték egymást. Különösebben egyikük sem volt elragadtatva. Délután a kutya szégyenlősen ugyan, de már az ember előtt evett, Márton pedig zavarban volt ilyen éhség láttán. Fogalma sem volt, mihez kezdhetne egy kutyával? Efféle kétségek gyötörték tavaly karácsonykor. Mártont azóta sem hívja senki Marcinak, és csakis a részegek és feldúlt úrvezetők tegezik. Változatlanul utálja a karácsonyi felhajtást, az ideit is, és a mama legnagyobb bánatára esze ágában sincs megnősülni. A mama idén is egyhuzamban sopánkodik, hogy senki sem fog hozzámenni, mert a monitort bámulja egész nap, miközben a kutya a lábán fekszik, ő nem is érti, mitől olyan elégedett Márton, és mi a fenének kell karácsonyi díszcsomagolást kérni a boltban a kutyatápnak. G. K.
