Ferencváros, 1997 (7. évfolyam, 1-12. szám)
1997. február / 2. szám
Ferencváros 17’ mint a zajártalom mértéke alapján feltérképezett és feltérképezendő területek a valóságos környezeti állapotokról olyan adatok birtokába juttatják a bizottságot, melyek alapján konkrét intézkedéseket hozhatnak. így például a felmérés végeztével, ezen adatok segítségével bizonyíthatják tényszerűen azt is, hogy a Közraktár utcaiak nem virágos jókedvükben panaszolják közvetlen lakókörnyezetük zajosságát és rossz levegőjét. Az eddigi felmérési eredmények szerint egyébként a Középső-Ferencvá- ros közepes szennyezettségűnek minősül. Elkészült a kerület környezetvédelmi programtervezete is, amely az elkövetkező 6 évre vonatkozó, helyi szinten végrehajtandó előírásokat tartalmazza. Hatását mi, itt lakók fogjuk majd látni, érezni és remélhetőleg élvezni. Réz Szilveszter, 1996. 1996. december 28-án, szombaton a kerületi ÖNO (Öregek Napközi Otthona) Friss utcai termeiben szokatlan nyüzsgés tapasztalható. A melegítőkonyhában brassói aprópecsenyét készít a szakmájában jól ismert Gera Ferenc szakács, szorgalmas kukták lábatlankodnak körülötte. A legszebb helyiségekben folyik a terítés, készülődés. Az itt albérletben működő SAKK-KÖR tagjainak év végi vacsorájának előkészületei ezek. Fokozza az izgalmat, hogy a kerület vezetőit és a képviselőtestület néhány tagját is várják. Eljönnek-e? Elkerülhető-e, hogy az alkalom munkaértekezlet, lakossági fórum legyen? És hogyan érzik majd magukat a meghívottak? Közeledik a négy óra s kis - karácsonyi beiglit és sós süteményt rejtő - csomagokkal érkeznek a sakk-kör tagjai, többen feleségükkel. Egymás után megjönnek a meghívottak is, többek között önkormányzati képviselők, a kerületi ÖNO vezetője, jegyzőnk és polgár- mesterünk. A jó hangulatban elfogyasztott vacsorát beszélgetés követi, kevés szó esik hivatalos kérdésekről, amennyi elkerülhetetlen. A fehér asztaltól többen a másik szobában lévő zöld asztalokhoz telepszenek, előkerülnek a sakk-készletek és a legnépszerűbb hazai sportág küzdőtere és versenyzői is rajtra készek: kezdődhetnek az ulti csata embert próbáló küzdelmei. A vendégek hét óra után kezdenek készülődni. A „vacsorának” azonban még nincs vége, vasárnap reggel takarítással, rendrakással folytatódik. Köszönet a kellemes délutánért a szervezőknek, a megvalósításért a dolgozóknak és a vendégeknek. Tánczos Imre Vadragasztások „Elveszett egy tarka-barka kiskutya. Megtalálójának jutalmat adok...” „Angolnyelvtanítást vállalok.” „Szeremé rövid idő alatt sok pénzt keresni?” „Nálunk megtalálja lelke nyugalmát...” „Akciós áron jó minőségű használt ruhák”. „Autóját csak nálunk javíttassa.” Ilyen és hasonló jellegű cédulák ékesítik a kerítéseket és falakat, fákat és aluljárókat, oszlopokat és padokat. Egy háború utáni apróhirdetés jut eszembe ezekről: „Lekvárt nagy meny- nyiségben veszek. Fél kilóról is szó lehet.” Meglehet, ez csak ma számít poénnak, akkor valóság volt. De poénkod ni itt kínálja nekünk magát a ma valósága is. Mert olykor az ilyen apróhirdetések legnagyobbika az, hogy „a falra ragasztani tilos”. Ez legalább jogszerű. Vagy legalábbis jogszerűvé teszi a bírságot az engedély nélküli hirdetésért. De vajon ki bírságolhat? Az első logikusnak tűnő válasszal szemben, nem (csak) az ön- kormányzat. Hiszen a cédulákat felfogadó felületek az előbbi felsorolás alapján tartozhatnak a gázmüvekhez, a vízművekhez, az áramszolgáltatóhoz, a MATÁV-hoz, a BKV-hoz és még sorolhatnám. Hiába zavarja tehát az a pár négyzetcentiméter a polgár- mesteri hivatal illetékesének a szemét, ha az „apró” a villanyoszlopról hirdeti magát, legfönnebb lesütheti a szemét vagy jelentkezhet, mondjuk angolórákra. Más a helyzet, ha önkormányzati tulajdonú területet-felületet vesz igénybe az élelmes hirdető. Ekkor már el lehet járni ellene. Igaz, ehhez bizonyítani kell a szabálysértés tényét, például fényképekkel igazolni, hogy igenis ki volt ragasztva az a fránya cédula nap mint nap. Aztán fel kell kutatni az elkövetőt, ha sikeres a detektívmunka, akkor eljárást kell indítani, míg végül sikerül kiszabni a büntetést. És bűnhődhet a kutyáját vesztett nénike, a jövedelem-kiegészítésre vágyakozó nyelvtanár, a használt ruháit forintokra váltó nyugdíjas, szóval a „vállalkozói szféra”. Nem ilyen egyoldalú persze, tudom jól, ez a vadragasztósdi. Hiszen művelik a műfajt álkultúrát kínáló amatőr zenészek, hétvégi egyetemi klubok, lelki gazdagságot ígérő vallási szekták, és természetesen igazi bevétellel bíró iparosok. Nincs lehetetlen, és nincs éles határmezsgye a jogos és jogtalan technokol-használat között. Úgy néz ki, a vadragasztások éppúgy a társadalmi változások velejárói, mint a hajléktalanok, kéregetők, zugárusok és piti vállalkozók. Közülük kivel szemben megoldás a bírság? Lehet azonban szelíden is ragasztani, a közterületet vagy egy-egy cég utcai felületét engedéllyel, pénzért igénybe venni. Ha én például el szeretném adni megtelt hócipőmet, kaphatok engedélyt a tízszer húsz centis papírjaim kiragasztására az önkormányzattól. Igaz minimálisan egy négyzetmétert számítanak fel, havonta 400-800 forintért, attól függően, hogy a Berzenczey utcában vagy a Kálvin téren óhajtok „megjelenni”. Húsz kis fecni 16 ezer forint. Megéri, nem? G. L.
