Ferencváros, 1997 (7. évfolyam, 1-12. szám)

1997. december / 12. szám

Ferencváros

FÓRUM - FÓRUM - FÓRUM

A FÓRUMBAN megjelenő leveleket szerkesztjük (stilizáljuk, rövidítjük), de azok tartalmáért a levél írója felelős. Kéziratot nem őrzünk meg és nem küldünk vissza.

A Ferencvárosi Önkormányzat rendelete az 1997. évi karácsonyi támogatásról

i.§.

(1) Az önkormányzat a rendszeres nyugdíjszerű ellátásban részesülő, a Ferencvárosban bejelentett lakóhellyel rendelkező rászoruló személyeknek 1997 karácsonyára támogatást nyújt.

(2) A támogatás összege:

a) ha a kérelmező családjában az egy főre jutó havi nettó jövedelem nem éri el a 16 000 Ft-ot: 6700 Ft,

b) ha a jövedelem 16 000-18 000 Ft közötti összeg: 4000 Ft,

c) ha a jövedelem 18 000-20 500 Ft közötti összeg: 1300 Ft.

(3) A támogatás megállapításához szükséges, hogy a kérelmező az utolsó negyedév valamelyik hónapjának nyugdíjszelvényét csatolja.

(4) A kérelmező egyidejűleg büntetőjogi felelősséggel nyilatkozik arról, hogy:

a) egy főre jutó havi jövedelme a (2) bek. szerinti összeget nem haladja meg,

b) a szociális törvényben meghatározott vagyonnal nem rendelkezik,

c) érvényes tartási, életjáradéki vagy öröklési szerződése nincs.

(4) A támogatás iránti kérelem benyújtásának határideje: 1998.

január hó 31. napja.

A Nyomtatvány az Önkormányzat ügyfélszolgálati irodáin (Ba- káts tér 14., Toronyház u. 3.) szerezhető be.

„Hogyan ijesszük el a vásárlókat?”

November 14-én, pénteken 17 és 18 óra között a Ferenc körút elején lévő Farmerházba léptem, kifejezetten nadrágvásárlási célból. Ezt a szándékomat ugyan nem árultam el rögtön az üzlet két férfi eladójának, arra gondolva, hogy mielőtt körülnézek a nadrágok között, először végigböngészem a felsőrészeket illetve dzsekiket is. Miután ez utóbbiak között nem találtam nekem tetszőt, fordultam a nadrágok felé, de egy kissé zavarba ejtett az, hogy az árat sehol sem láttam feltüntetve, továbbá az alakomra (38-as) nyilvánvalóan kicsi nadrágokon 44-es méret szerepelt. Sok ruhaneműt nézegettem az utóbbi időben, és ránézésre láttam, hogy a kezemben tartott darab 36-os méretnél nem lehetett nagyobb.

Ekkor jött oda a fiatalabbik eladó, akinek az arckifejezéséről lerítt, hogy nem örült annak, hogy még pár perc elteltével sem döntöttem határozottan egyik mellett sem. Miután kérdeztem tőle, hogy véleménye szerint a kezemben tartott, láthatóan kisméretű darabnak mi lehet a valós mérete, türelmetlen udvariatlansággal így válaszolt: „Erre azért van ráírva, hogy 44-es, mert az is a mérete!” Kicsit csodálkoztam a kioktató megjegyzésen, de a nadrágot megtartottam, gondolván, felpróbálom.

Ezután, hogy ne kelljen kétszer öltözni, újra kivettem - Uram bocsá' másodszor - egy pár másodperccel azelőtt látott nadrágot is, hátha az lesz a jó! Itt ugyanazzal a méret-problémával találtam szembe magam. Ekkor az eladó így szólt: „Talán mondja meg, hogy pontosan mit keres! Ez a nadrág különben is az XY cég plüss nadrágja és 14 000 Ft!” Erre az epés megjegyzésre már nem álltam meg: „Az ára sajnos nem volt ráírva!” Már ekkor nagyon furcsálltám a férfi hozzáállását, emezt visszatettem, behúztam a függönyt, és az első nadrágot próbáltam fel.

Alighogy felvettem, éppen a zipzárat húztam fel, amikor megfordulván látom, hogy a fülke függönyét elhúzva a másik eladóférfi néz be és kedvesnek egyáltalán nem nevezhető modorban kérdezi, hogy jó-e a nadrág. (Ki tudja, mikor húzta el a függönyt? Hisz nem hallottam.) Mivel kissé szorított, kértem eggyel nagyobbat, mire meglepő módon ő erősködni kezdett, hogy szeretné megnézni derékban, hogy lássa, valóban kell-e nagyobb!

Nem hiszem, hogy feltétlenül meg kellene mutatnom a derekamat két férfi eladónak, felhúzva a pulóveremet, ha én magam is meg tudom ítélni, mi a kényelmes! Ezek után megismételtem a kérésemet, hangsúlyozom, nyugodtan és higgadtan. Az eladó, miután beadta a nagyobb darabot, rám szólt: „Na, akkor cserélünk?” Hozzáteszem, akkor még rajtam volt a szűkebb nadrág, nem óhajtottam úgy levetkőzni, hogy közben félre kell húzni a függönyt a cserénél. Elképesztő, hogy ezt egy elárusító nem érzi, érti meg. Már ekkor kezdett betelni a pohár a durva, kioktató viselkedésükön, de még mindig nem volt vége.

Az idősebbik férfi benézvén a fülkébe, bicskanyitogatóan gúnyos hangvétellel így folytatta: „És ha megkérhetném, a nadrágot ne dobja a földre, azért van ott az akasztó a falon!” Megjegyzem, még ha igaza is volt elvben, a saját nadrágom feküdt a földön (és az is a táskámon), és erre tettem - nem dobtam! - a bolti nadrágot.

Ez volt az a pont, amikor visszaadtam mindkét darabot, és megköszönve közöltem velük, hogy ilyen bánásmód után nem veszem meg egyiket sem.

Mielőtt még elhagytam volna az üzletet, a két eladó nekem támadt: „vásárláskor meg kell mondani, hogy pontosan mit akar, és az nem stílus, hogy összetúrja a holmikat a polcon!” (Hangsúlyozom, csupán a szóban forgó két nadrágot vettem le a polcról, nem többet.) Arra pedig, hogy ilyen durva, udvariatlan kiszolgálásban még sehol nem volt részem azt felelték: „mert az Ön hozzáállása is ilyen volt!”

El lehet képzelni, milyen felháborodva és értetlenül rohantam ki a „Farmerházból” ezek után, aminek sajnos (elismerem, talán ez az én hibám volt) kissé hangosabbra sikerült az ajtó becsukása - de hangsúlyozom, akaratlanul, ámbár az is jogos lett volna.

Ami ezek után történt, még életemben nem esett meg velem: pár méter után hirtelen erős visszarántást éreztem a kabátom bal ujjúnál. A fiatalabb eladó jött utánam, és a kabátomat félig leszaggatva azt kiabálta a nyílt utcán: „Adok én magának olyat, hogy megbánja!”

Nem hiszem, hogy kommentálni kellene a két eladó bánásmódját, de az ilyen modort még akkor is felháborítónak és primitívnek tartom, ha nem eladó-vevő viszonyról van szó, hanem bármilyen emberi, társas kapcsolatról.

Csikóné Haffner Orsolya