Ferencváros, 1996 (6. évfolyam, 1-12. szám)
1996. február / 2. szám
BESZELJÜNK A légkör elszivárgásáról ■ Van egy műve Bachnak, amelyet hallgatva azt érezzük, hogy megnő a lelkünk: a Wohltemperiertes Klavier. Nem szokták magyarra fordítani, mert a szószerinti fordítás, „jólfelhangolt zongora”, nehézkes, s főként hiányzik belőle a temperált szó másik jelentése, amelyet akkor használunk magyarul is, ha egy helység kellemes hőmérsékletét akarjuk leírni. Azt mondjuk: ez egy kellemesen temperált szoba. Úgy is mondhatjuk: jó a légköre, ahol otthonosan érezzük magunkat. Ezt a jól temperált légkört genius loci-nak nevezték a rómaiak, s a ház isteneiként meg is személyesítették, úgy hívták őket: penates és lares. Ahonnan ők elköltöznek, helyükbe a viszály bosszúálló istenei jönnek, az otthonosság érzése elillan, a légkör, mint alaktalan pára oszlik szét. De nemcsak a magánházaknak, a közterületeknek is van légkörük. Ez az, ami rögtön megcsapja az embert, ha végigmegy a szegedi Kárász utcán, vagy odavetődik az óbudai Főtérre, vagy - hogy közelebbi példát mondjunk - a Bakáts téren átsétál. Nehéz megfogalmazni, mi teszi a minden hely sajátos légkörét. Az épületek szépen tervezett homlokzata, egy szobor, az utcáról a kapuk mögött fölvillanó udvarok kopott bensőséges- sége, a házfalak patinás érettsége? Vagy azon generációk jelenlevő szelleme, akik erőfeszítéséből a kövek, kapuk, szobrok, szökőkutak, portálok megépültek? Valószínűleg mindez együtt; és még valami. Az emberek. Akik a hely szellemével összhangban viselkednek: ahogyan járnak-kelnek, ahogy egymásra köszönnek, intenek, ahogy beszélgetnek, egyszóval, ahogy élni tudnak a légkörrel és a légkörben. Ahogy óvják és fenntartják környezetüket. Mert a légkör törékeny, óvni, ápolni, fenntartani kell. Elég lebontani egy házfalat, felszámolni egy kis szökőku- tat, elég telepíteni oda nem illő lámpákat; elég nem úgy járni, köszönni, viselkedni, ahogy szokásban volt: a légkör oszlani kezd, s ha a folyamat tart, az istenek elköltöznek, a légkör elszivárog. Egy szép napon idegen világban találjuk magunkat. S akkor az ember Ádám szavait ismételheti csak: „El innen, hölgyem, bárhová - el, el, Idegen már s kietlen ez a hely”. A századeleji magyar polgár egyik műremekének, a Gellért fürdőnek is van légköre. A pompás előcsarnokban, mely olyan, mint egy szecessziós ka- tedrális, még Krúdy szelleme lebeg, aki gyakran járt ide. A termál fürdőben nyugdíjasok, mozgásszervi betegek, kiöregedett élsportolók, szelíd melegek, testi-lelki kondíciójukat őrző középkorúak, mentálhigiénéjüket építgető vezetők, roskatag öregek, az uszodából fürdőnadrágban átruccanók üldögélnek itt a száraz és nedves gőzben. A medencében kisebb beszélgetőcsoportok vegyülnek párokkal és magányos merengőkkel, míg a falikúiból csobogó víz összevegyül a beszédzsongással s a menyezeten becsurgó fénypászmákkal. A bejárati oszlopfők kőrózsa bokrain szekularizált puttók puszilkoznak, összesen négyen, akik szemmel láthatóan csak egymással vannak elfoglalva, míg följebb felváltva emberfejeket és stilizált növényeket formázó gyámkövek tekintenek alá, őrizvén a hely szellemét, mint megannyi penates és lares. Mostanában egyre nyugtalanabb a tekintetük. A változás azzal kezdődött, hogy a büféből eltűnt a három kedves kiszolgálónő, egyik szívélyesebb volt, mint a másik. Ha például az embernek megtetszett egy szendvics vagy egy sütemény, de csak fürdőzés után akarta elfogyasztani, s megkérte őket, hogy tegyék addig félre, örömest megtették. Az ő eltűnésüket az ma- +■ 17
