Ferencváros, 1995 (5. évfolyam, 1-12. szám)
1995. december / 12. szám
a legszebb macskáját, az!, pont az, aki maga mellett áll, szinte sír, megfogja a kezem, húz magával, nézzem meg, milyen mocsokban él, mindenki ezt terjeszti róla, mert ő egy mocskos, piszkos nő, bizonygatja, megyek hát vele, nyitja a lakásajtót, segélykérőn nézek hátra iménti beszélgetőtársaimra, akik lemondóan csóválják fejüket, már bent vagyok, az ajtón belül rend és vakító tisztaság mindenütt, a parkett csillog, enni lehetne róla, a szőnyegeken sehol egy porszem, még a rojtok is vi- gyázzban állnak, a falon a nagylány színes, kinagyított esküvői fényképe, ott az unokáé is, a polcokon nippek, a rekamiéval szemben televízió, tetején kézimunkával, az ablaknál virágtartóban sorakoznak a fikuszok és társai, a kisszoba fala embermagasságig darabokban lerohadva valami folyamatos vizesedés áldásaként, s az ezt eltakaró szekrénysor már régen a bizományiba vándorolt, ám a parkettán egy mákszemnyi vakolatdarab sincs, a fürdőszoba kulcsa is hosszas tapogatózás és keresgélés után előkerül az előszobaszekrény tetejéről, aztán jön a konyha, még a hűtőszekrénybe is be kell néznem, ami szintén tiszta, ellenben teljesen üres, de nem, van benne vagy tíz-tizenöt tojás és kész, vendéglátóm folyamatosan sír, már tudok mindent a lányáról, annak férjéről, sőt mindhármuk elmérgesedett viszonyáról is, próbálok valami értelmeset és vigasztalót mondani, de csak hülyeségekre futja, hogy már szégyellem magam és ég a pofám, átölelem, fejét a vállamra hajtja, zokog, és én azt kívánom, nehogy bőgni kezdjek, mert azzal aztán tényleg nem megyünk semmire, nem mintha így történne valami is, az egyetlen amit tehetek, hogy papírzsebkendőt adok neki, kifújja az orrát, aztán felemel egy nylonszatyrot, üres üvegek csörrennek, tudom, vége a látogatásnak, és megyünk, én erre, ő meg arra, mert akkor még odafigyeltek egymásra az emberek, hallom tovább, halkabban, szinte súgva, de ez már megint egy másik ház, most bezzeg, akár fel is fordulhatunk, senki se venné észre, hova tart ez a.világ, mondja kedves? és így tovább, így tovább, a régmúlttól egészen a mai ebédig, ami egy szerb vagy szlovák étel, vagy talán jász?, úgy hívják, hogy tocsni, és úgy készül, hogy az ember a reszelő legkisebb lyukán megreszeli a krumplit, és most megint egy újabb színhely, újabb kalauzom már 40 éve dolgozik a IX. kerületben, a férje köszörűs kisiparos, „aranykezű ember” volt, akinek a műhelyében orvosi műszerek, körömcsípők, állatorvosi csontcsípők, foghúzók, ollók készültek, és csak mikor meghalt az ura, akkor csapott fel iparosnak a néni, a kerületben dolgozó nyolc köszörűs mellé kilencediknek, az ura helyére, napi 16-18 órákat dolgozva, hiszen két gyerekét egyedül nevelte, bizony, a jó olló az arról ismerszik fel, hogy ha beindigózzák az élét s utána selyempapírt vágnak vele, a papír sehol nem maradt fehér a vágás nyomán, egy lelkiismeretes köszörűs javításkor még fakerekezi is az ollót, mert az a lényege az egésznek, az ad olyan szép kis hóit a belsejébe amitől jó járása lesz annak az ollónak, jaj, csak abból a vizes, dohos pincéből lehetne szabadulni, ami már negyven éve műhelyként szolgál, mekkora nagy idő, istenem... De ekkorra már elrakom a gépem, a nap is eltűnt a háztetők mögött, nem lesz itt már fényképezés. Másfajta képeket viszek haza, bent* a fejemben, amiket csakis én tudok előhívni, amiket csakis én tudok kinagyítani. S amiket nem is lát senki más, csak én. S amik aztán majd velem is eltűnnek egyszer. Réz Judit
