Ferencváros, 1995 (5. évfolyam, 1-12. szám)
1995. május / 5. szám
Amikor megindulsz a forrás felé # Nem kenyerem a szómágia, de tény, hogy a Duna a Fekete Erdő- :;:«ÉP: ben eredve veszi útját a Feketetenger felé. Hogy színe változásáról ne is beszéljek, hiszen Regensburg után bizony igencsak sötétre vált, hogy majd Mauthausennél azonosuljon az emberi létezés legkomorabb árnyalataival. Az égető szégyen, melynek tárgyiasult hamuját akár az idők végeztéig moshatja a mederbe az eső, sohasem tűnhet el. Bécs folyamának kéksége is a múlttá már, hogy aztán minden elképzelhető határt átszakítva kapjunk nevetőgörcsöt Bősnél, ahol napjainkban az évszázad „műtárgyát” bérlő amerikai filmesek éppen egy katasztrófafilmet készítenek. Budapest már a beletörődés és az embereket Dunába lövöldöző gyalázat szép városaként is elhíresül, és hor- ribilie dictu!, a Budai Vár és a Gellérthegy a tarkóba csattanó golyó mágiájának pillanatában igencsak pompás látvány lehetett. Irány Dél, hogy korunk iszonyának, a népirtó háborúknak földjén át Romániában, Trianonnal mit sem törődve vetődjön partra minden szenny és mocsadék. Barátkozni azt is jelenti, hogy a nagy folyónak mindegy, hol termi étkül halait, ahogy a levegőnek is mindegy, mit gondolnak róla az emberek. Ami van még: tájak, városok, és fölöttünk olykor a kékség, míg homlokunkat magához nem vonja a lázas éj; és mintegy válaszként gondolataimra: a Duna deltájában megbúvó, évtizedekig eltitkolt lepratelep. Aztán a tenger, amit annyi küzdelem után ért el Jókainál az Aranyember. ...És akkor megérkeztél a forráshoz. Körben a hegyek árnyékában szelektől nyírott fák közül zúdul rád a végtelen magány. Kérdezni akartál, de már tudtad is a választ - hűvös patak csörgedezett eléd, hogy Európa harmadán át figyelmeztessen: semmi vagy, ember, hiába minden késztetés. Álltái csak megillető- dötten, a döbbenet szobraként. „Közel" voltál és „távol" is egyben, része egy megbonthatatlan és mégis végtelen térnek, rész, mint fölötted a Nap, vagy éjjel a Hold, a csend és a csillagok. Te és a forrás, egy emlék az Eden- ről, amelynek fotóját büszkén mutogathatod majd egy-egy kedves esten, otthon, Budapesten. A mozdulat, amivel folytatjuk történetünket, reszketve tükröződik a híd* 1 pesti támfalának kortól és koromtól kifényesedett felületén. Árnyék-relief, amelyet gyönyörű érzésekkel ajándékozhatott meg az alkotó. Meg- megremeg olykor, ahogy az éji forgalom lámpásainak korbácsai végigcsapnak véletlen rajzain. A folyó az éggel összeér, majd kezeit kinyújtva, lassan felhúzza magát az arca előtt sötétedő, komor és idegen világ partján közömbösen várakozó szótlan kövek valamelyikére, mintha ebben az órában ez lenne egyetlen dolga, annyit gyakorolta már. Duzzad, ahogy megnő az éj, árad, és sohasem fárad, csak néha szétosztja magát kicsit. Éppen elcsattog az utolsó villamos, ilyenkor már csak az angyalok járnak, te is megindulsz csendesen a „forrás” felé. Akkor, ott, egy kettős kőszálon piheni meg tekinteted, amelyek tövéből fakadt és zubogott le az élet maga, minden folyók, tavak, tengerek és óceánok vize. Jobbra egy daru, balra egy teknőc alakú kő idézte a szellem szárnyalását és merülését. Hegy-szikla, daru- teknőc, fölfele törekvő bokrok és lefelé hajló ágak, magas és mély, férfi és nő, világos és sötét, ég és föld, amelyek egyesülése minden élet forrása. Ilyen helyeken született az emberiség. A csobogóból táplálkozó hegyi patak egy kőhíd alatt elhaladva önfeledt csöppségként rohangált a kövek között, ki-kicsapva a partra, belekóstolva abba, ami nem az övé, de aminek társául, táplálójául és pusztítójául szegődött: a mohos földbe - és a föld bölcsen és némán tűrte, hogy próbálgassa rajta erejét. Hatalmas épület2 magasodik részeg lépteid fölé, falairól istenek és allegóriák tekintenek le rád: gyönyörű posztamenssel megáldott tárgyiasult gondolatok. A szépségre igazi emberi válaszként a kétség, a szorongás és a remény: mit adhatsz te nekünk, magányos parány, nekünk, akik már csak az idő csúcsain létezünk?... Elered az eső, hideg árnyékot ver bőszen, majd mintha mindegy lenne, alábbhagy. Mocskos épületsor3 mellett visz utad a fákig, hogy sarjadó lombjukról jeges permetet fújjon arcodba a szél. A nappal vidám csaholástól hangos park4 most tavasz-illatú szerelmesekre vár, legyen a csenddé e vidék, sose fogjon rajta az átok. Öleltél és csókoltál itt valaha te is, ahogy most ölel és szorít magához minden ízedben a végtelen magány. Egyedül vagy, hallgatod a semmit a nagy éjszakában, és lépteid nyomán az iménti zápor meg-megrebbenő tócsáinak vékonyodó filmjében kerub-arcod veszíteni felejti önmagát. Mivégre mind az emlékezet? Ez az időtlen anyaghalmaz, ez a szüntelenül változó mindenség: víz, kő, fény, éj, hús és vér, szellem és levegő csupán csak egyetlen világ, egyetlen a megszámlálhatatlan, körülöttünk, rajtunk, bennünk ellebegő világok közül, semmi és minden, nevetséges és nagyszerű, kozmikus és profán. A szellem a saját börtönébe zárkózik, ahogy a folyó a maga vájta meder formáját veszi fel. Ami végképp elveszettnek látszik immár és mégis megkettőződve él tovább, a szennyes és közömbös folyóba visszakortyolt idő baljós áradása és a gondolataidba harapó vágyak: a te történeted, a te egész életnyi liturgiád. Nem formálódik itt más, csak amit megtanulsz, megtagadsz, amit éltetnél és pusztítanál. Te vagy minden mozdulat és minden tapasztalás. Valahány szállásod felépül majd újra, minden hangodban ugyanaz az éhség kiált, minden elnémulásod újratanulja a neked szolgáló rendet, az életet és a halált. • Hajnalodik. Kétoldalt süvítenek a fák. Valami nem történt meg megint, csupán ami látható, abban nincsen hiány. Mint amikor a hídra5 lépve tudod, hogy meg kell szólalnod, hogy kiáltanod kéne, de semmi sem jut eszedbe, aztán ha átértél, már nem lehet, nincs mit kimondanod. Fecske lángol a Nap tüzébe, sirályok. Fenn testté válnak a sóhajok, és akivé lettél, ember, most a korláton áthajolva lobbanó szárnyakhoz beszélsz csendesen. Morzsákat szórsz nekik, nézed, hogyan zuhan, oszlik a milliók könnyeivel áztatott test, a kenyér. Körülötted lassan emberi arcot ölt a fény. Greguss JEGYZETEK: 1. A volt Ferencz József híd, ma Szabadság híd. 1896. október 4-én avatta fel a tengerimalac képű uralkodó, hogy az eseményt névtelenül megörökítő poéta versének kívánalma idővel semmissé legyen: „ ...S most áll a híd, nagy évünk jele, / Kímélve bánjon a vész is vele..." 2. A volt Fővámház, mára tudományok tára, 1874-ben épült, Ybl Miklós terveinek alapján. A szobrok a német August Sommer művészi alkotásai. 3. A Ferencváros talán legrondább épületsora, a Közraktárak 1881-ben épültek, tervezőjük nevét borítsa jótékony homály. 4. A Nehru park. Rendbeliozatatának, rekonstrukciójának terve elkészült, sétánya szépítésre, ligete rendezésre vár. 5. A néhai Horthy Miklós (ma Petőfi) híd. 1937. szeptember 19-én került átadásra, 1945. január 14-én a németek felrobbantják. Csupán 1952. november 20-ára épül fel újra. 6
