Ferencváros, 1994 (4. évfolyam, 1-12. szám)
1994. április / 4. szám
A nézőnek nem szabad tudni Halott gyermek levágott ujjacskája hullik a színpad közepére, fény derül minden félreértésre és kissé túldramatizálva talán, mégis megoldásához ér a dráma: Kleist Bosszúja a Budapesti Kamaraszínházban. A taps alatt méltósággal hajol meg az „én emberem” is: Helyey László.- A Ferencvárosban lassan tizennégy éve élek - mondja az öltözőben. A feleségem már terhes volt, amikor végre tanácsi lakáshoz jutottunk. Előtte barátoknál, albérleti szobákban és mindenféle lehetetlen helyzetekben laktunk. Kimondhatatlan nagy öröm volt végre egy otthon. Akkor még az új József Attila lakótelep egészen más hangulatot tükrözött. Sok olyan idősebb ember is odakerült, akinek korábbi otthonát, házát kisajátították - barátságos polgári kompánia voltunk. Ma már inkább nevezném félelmetesnek a környéket, csakúgy, mint Budapest bármely részét.- Szerintem Önt még az alvilág árnyfigurái is tisztelik.- Sötétben? Nemigen. Márpedig én rendszerint későn járok haza. A környéken lakók jól ismernek. Szeretek is beszélgetni. S erre főként hétvégén marad időm, amikor enyém lehet a bevásárlás. Szó se róla, miattam szokott késni a vasárnapi ebéd. Az évek során sokan elköltöztek innen. Nekem pénzem sem lenne rá, meg szeretem is ezt a környéket.- Három hete alig tudom elérni. Egyszerre játszik Szegeden. Szolnokon és itt Budapesten. Nem fél, hogy kifullad ehhen a hajszában?- Időnként lemerúlök, az kétségtelen, de hál Istennek azt előre megérzem. Túl azon, hogy a felkínált szerepek vonzanak, nem utasíthatom el a felkéréseket, mert valamiből meg is kell élni. Nem engedhetem meg magamnak, hogy elfelejtsenek. Pillanatnyilag tényleg a végemet járom, amit így, egy jól sikerült előadás után nem érzek annyira, de most jön néhány nap, amikor nem kell mennem sehova, tehát lesz időm kifújni magam.- Nem ront a minőségen, ha túl sokat vállai?- Akik szeretnek, a munkám miatt szeretnek. Legyek én bármilyen fáradt, vagy legyenek a körülmények mostohák, igyekszem minden tőlem telhetőt megtenni a közönségért. Nézze meg például ezt az alig 2x2 m-es öltözőt. Itt öltözik kérem, ma a huszadik században ennek a színháznak minden férfi színésze. El tudja ezt képzelni? Hihetetlen. És a nézőnek ezt mind nem szabad tudni! Lehet, hogy rosszul gondolom, de szerintem azért megyünk színházba vagy cirkuszba, mert ott valami igazán élőt és egyedit kívánunk látni. Ahol nem úgy csinálnak, mintha, hanem valóban előttem megcsinálják. A légtornász vagy leesik, vagy nem, a színész vagy meg tud halni hitelesen a színpadon, vagy nem. Ez az, ami szívet dobogtat, ami katarzist tud előidézni. Ezért nem tudom én sem belefeszülés nélkül csinálni. Arról pedig nem tehetek, hogy mondjuk egy Cyrano mellett még szinkronizálnom, rádióznom is kell - amit egyébként nagyon szeretek.- A gyerekek nem szenvedik meg, hogy csak ritkán látják?- Amíg nem jártak iskolába, mindenhová magammal vittem őket, rengeteg időt töltöttünk együtt. S bár az iskola mellett ez már nem megoldható, bízom benne, hogy az alapokat leraktam. Meg ők is másként élnek ma már, mint mi annak idején. Egy gyereknek annyi dolga van: külön angol, külön matek, sportolnak, zenét tanulnak, pedig csak most jön még a gimnázium!- Ezzel azt akarja mondani, hogy a gyerekei sem érnek rá az apjukra ?- Egyszerűen nehéz egyeztetni. A feleségem az összekötő kapocs, aki megismerkedésünkkor Kapos-. várott volt színésznő és bár nehéz megítélni, hogy helyesen-e vagy sem, de sikerült lebeszélnem a pályáról. Volt ebben némi önzés is, hiszen családot, gyerekeket akartam tőle, de volt benne féltés is.Nem volt diplomája és rossz volt nézni, ahogyan megkülönböztették a hivatásos színészektől. És látom magam körül azokat a színésznőket, akik a pálya iránti szeretet és önfeláldozás évei alatt kimaradnak a házasság, a család, az anyaság örömeiből, s közben egyáltalán nem biztos, hogy valaha is értékes karriert futnak be. Olyan vagyok, mint minden ember, azt hiszem, hogy amikor végre megteremtek magamnak valami biztosat és készet, akkor máris kutatom, keresem, vágyom azt, ami ebből hiányzik. A családom, a gyermekeim jelentik számomra a biztonságot, s közben soha le nem mondanék a magam rendszertelen, kusza színész életéről. A feleségem talán éppen azért tudja mindezt tolerálni, mert maga is színészként kezdte. A család nyaranta van legtöbbet együtt. Tavaly például Skodával vágtunk neki Európának. Első házasságomból született fiam hívott meg minket Angliába. Nem kis bátorság kellett ehhez a vállalkozáshoz, már csak azért sem, mert én végképp nem értek az autókhoz. A fiam előzőleg a telefonban azzal biztatott, hogy ha bármi gond lenne, megoldható, hiszen az ő utcájukban két Skoda is áll. Így jutottunk el Edinburgh-ba, Glasgowba, nézhettük meg Liverpoolban a Beatles Múzeumot. Szuper élmény volt. Szüleimmel, testvéreimmel nagyon ritkán találkozom. Olyan életforma ez, amelyben a szabadidő betelik családdal, kollégákkal, barátokkal és magamra már jóformán nem is jut.- Miért, mit lenne, ha mondjuk egy fél évet csak magávalfoglalkozhatna ?- Nem tudnék én már magammal foglalkozni, azt hiszem. Nem is olyan szellemben nőttem fel. Bennem a semmittevés szinte bűntudatot produkál. Eszembe jut néha első feleségem édesanyja, egy vidéki asszony, aki nem bírta elviselni, hogy valamit ne csináljon. Ha mást nem, hát a szőnyegen a rojtokat igazgatta, vagy vasalni kezdett, csakhogy ne üljön tétlenül. Bennem is van efféle hajlam. Mintha beépülne a génekbe az állandó készenléti állapot. Szorongós, érzékeny ember vagyok én, akinek nem jó egyedül, csendben maradni, mély gondolatokra hagyatkozni. Sokkal jobb nekem, ha leterhelt vagyok és a feladatokra koncentrálok.- Akkor talán nem szívesen szembesül saját magával. Pedig azt gondolná az ember, hogy a sikerei elégedetté teszik.- Egyáltalán nem vagyok elégedett az életemmel. Most negyvenöt éves vagyok, s ha visszatekintek... hát, nem sokat tudok felmutatni. Miközben mindent megcsináltam, amit saját, belső parancsaim követeltek. Éppenséggel a szememre vethetnék a gyermekeim, hogy: színész lettél, na és? Boldogtalan vagy, nyavalyogsz, kiborulsz, mire jó ez? De közben azt sem szeretném, ha elkapná őket is a pénzláz, mint annyi fiatalt mostanság. Inkább majd én összekaparom a pénzt a divatos tornacipőre, a farmerre, hogy ne kelljen kilógniuk a sorból.- Olyan nagy baj az, ha valaki kilóg a sorból ?- Az én szüleim nagyon szegények voltak, nekem mindig innen-onnan levetett ruhákban kellett járnom és nagyon szégyelltem magam. Jó alap ez, persze, de ára is van. Ugyan bölcsebb lettem tőle, a világot is másképp látom, mint akinek ilyen élménye nem volt, de ezt gyerekként megélni borzasztó nagy teher, egy egész életen át visszaköszön. Gátlások, kisebbségi érzések maradnak hátra. Nekem még az első farmer is iszonyú kudarc volt. Tizenkét évesen kaptam egy amerikai rokoni csomagból. Éppen társadalmi munkában kellett fönn a várban téglát pucolni, amikor felvettem. Rémesen néztem ki egy kopott kék nadrágban, miközben a többieken tréningruha, meg klottgatya volt. Mire a farmer divatba jött, már 14 éves voltam. És ehhez jött még édesapám rendíthetetlen szigora, aminek nem is annyira én, mint inkább saját szerencsétlenül alakult sorsa volt az oka, mindenesetre nekem volt az ő kérésére az iskolában külön üzenő füzetem, amelyben a tanárok állandóan beszámoltak rólam. Nos, nem szeretnék ilyen apa lenni, és nem szeretném ha a gyermekeim idővel olyanok lennének, mint én vagyok.- Miért, milyen?-Ingerült, ideges ember vagyok.- Nem látszik.- Jaj, bizony. Hisztis üvöltés, zsarnok figura vagyok. Velem aztán nem fenékig hagymaleves élni. Valamikor ilyen nyugodt és bölcs voltam, mint most, ebben az egy órácskában, de sajnos idővel hat az emberre a külvilág, az őrület, a háború közelsége... Annyi sérült, rokkant embert látok magam körül. Ez mind-mind foglalkoztat és megvisel. De van bennem annyi - talán nagyképűség így kimondani - tehetség az élethez, hogy be is tartsam, amit magamban szoktam mondogatni: én nem hagyom magam. Mérész Katalin 10
