Ferencváros, 1994 (4. évfolyam, 1-12. szám)
1994. január / 1. szám
Él egy család az Üllői úton. így, első olvasásra nincs ebben semmi különös, hiszen számos család él az Üllői úton. Házakban, lakásokban. A földszinten, félemeleten, az első, a második, a harmadik vagy akár a hatodik emeleten, netán a szuterénben, esetleg a manzárdban. Ám Mária, kétéves kislánya Claudia és Ferenc, a kiérdemesült akrobata a szó szoros értelemében az Üllői úton lakik - egy lakókocsiban. Ezt a holmit, ezt a négy keréken gördülő alkotmányt magyarul lakókocsinak nevezik, de ez némiképpen megtévesztő. Vagy ha úgy tetszik pontatlan. Ez az utánfutó ugyanis nem arra szolgál, hogy huzamosabb ideig lakjanak benne, csupán arra, hogy az ember az autója mögé kötvén a szükségesnél kevesebb, de a semminél több „komfortot" biztosítson magának utazás közben. Sápadt szürke decemberi délelőtt kocogtatjuk meg a lakókocsi ajtaját. Az ötvenes, őszes hajú Ferenc beljebb tessékel. Odabent szinte kínos rend és tisztaság fogad. A molett fiatalasszony sárgarépát, zöldséget pucol az apró asztalon.- Egy kis zöldséglevest főzök ebédre - mondja.- Gázon. Azzal is fűtünk. De világítás nincs, úgyhogy délután négyig kell mindent megcsinálni, amihez látni kell. Aztán már csak egy kevés fény szűrődik be az utcáról - mutat a bepárásodott kisablakra.- Miért éppen ide, ebbe az Üllői úti parkolóba költöztek? - kérdezem tétovázva.- A kislány nagyon beteg. Itt közel vagyunk a kórházhoz. Koraszülött volt, egy kiló tíz dekával született, nagyon sok baja van szegénykémnek, szinte naponta be kell vinnünk a klinikára. De azt mondják az orvosok, hogy idővel helyrejön, kinövi. A kislány piros foltos arcát felénk fordítja egy pillanatra, aztán elhelyezkedik Ferenc ölében. A férfi aranykeretes szemüvege mögül mosolyogva néz ránk.- Nem az övé a kicsi - mondja Mária. - Már terhes voltam, amikor megismerkedtünk. Egyébként nem is idevaló. Németországban van a lakása, magyarul sem igen tud. Övé a lakókocsi meg a mikrobusz.- De itt él magukkal?- Itt. Csak néha megy haza, egy hónapban egyszer, fölvenni a nyugdíját. Leszázalékolták. Cirkuszban dolgozott, akrobata volt. Ferenc helyeslőén bólint: alkalmasint sok mindent ért.- Hogyan beszélnek egymással - kérdezem.- Szintóul.- Cigányul? - kérdezem óvatosan.- Szintóul. Mi szintók vagyunk.- Az milyen náció? Rövid, számunkra érthetetlen tanácskozás után abban egyeznek meg, hogy a szintók a cigányokkal rokonok, de nem cigányok, egyébként intelligensebbek, tanultabbak is amazoknál. A két nép különbözőségéről és a szintó nyelvről szóló magyarázat igencsak zavaros, nem leszünk sokkal okosabbak, de nem feszegetjük tovább a kérdést.- Miből élnek? - váltok témát.- Kiemelt családi pótlékot és GYES-t kapok. A kezelés meg az orvosságok is ingyen vannak.- Meddig lehet így élni? Mire számít? Mária elgondolkodva szeleteli a sárgarépát, keze fejével megtörli homlokát. „Nem számíthatok semmire. Engem a gyerekkel nem fogad be senki. Munkát nem vállalhatok, állandóan vele kell lennem."- És Ferenc? - kérdezem bizonytalanul.- Nagyon rendes, de vannak problémák. Meg hát nem akar feleségül venni - int a férfi felé nevetve.- Hogyan tisztálkodnak? - nézek körül a csöpp kocsiban.- Hogyan? Hát van lavór, nem? W.C.-re meg az aluljáróba megyünk. Van egy nagyon rendes idős házaspár, itt laknak a közelben, náluk moshatok. Zavartan nézünk, Mária és Ferenc mosolyognak, a kicsi is velük. Mit kérdezzünk? Mit mondjunk? Szedelőzködünk. Elköszönünk. Minden jót, mondjuk. Ferenc is velünk együtt indul el. A belgrádi születésű, németországi szintó, a hajdani légtornász egyenes tartással, határozottan lépked a hóban a Nagyvárad tér felé. (Sch) 8 Minden jót...
