Ferencváros, 1994 (4. évfolyam, 1-12. szám)
1994. március / 3. szám
piás kezelésbe, amiről mindenki tudja, hogy már nem segít. Az orvosa is csak azért utalja be, mert menekül attól a helyzettől, hogy meg kelljen mondania: már semmit sem tud tenni. 1991-ben Amerikában elfogadtak egy törvényt, az úgynevezett élő végrendelkezési lehetőségről. Ez azt jelenti, hogy bárki, akár egy egészséges fiatal ember is, eldöntheti előre, hogy mi történjen vele, ha mondjuk egy baleset során menthetetlenül megsérülne, vagy netalán rákbetegség végső stádiumába kerülne. Kívánja-e, hogy mindent megtegyenek érte, újraélesszék-e a végsőkig, vagy hagyják meghalni. Ezt a rendelkezését aztán letétbe helyezi az orvosánál, de bármikor visszavonhatja vagy megváltoztathatja, ha időközben meggondolná magát. Akinek pedig nincs ilyen végrendelete és az intenzív osztályon fekszik betegségének végső szakaszában, annak az orvosok teszik fel a kérdést: ha valami történik, kívánja-e, hogy újraélesz- •zék? Vagyis a beteg maga dönthet a sorsáról. * Magyarországon is egyes jogászi törekvések arra irányulnak, hogy ilyen jellegű végakaratokat figyelembe lehessen venni.- Miért épp erről akarnak írni? - dörren rám dr. Radnai Zoltán, a Ferencvárosi Egészségügyi Központ csoportvezető főorvosa. - Vannak az egészségügyben, az orvos-beteg kapcsolatban, de még a kerület kórházaiban is az eutanáziánál fontosabb problémák! De ha magukat ez érdekli?! Hát legyen... Nézze, nekünk egyértelműen az a kötelességünk, hogy mindent megtegyünk a beteg gyógyulásáért vagy életben maradásáért. De eljöhet egy olyan pillanat, amikor a beteg olyan állapotba kerül, ami az orvostudomány mai állása szerint már visszafordíthatatlan és csak szenvedést okoz. Maga fiatal, még nem tudhatja, mit jelent szenvedni. Én viszont rendszeresen látok olyan embereket, akik a kínok-kínját élik át. Ezért, a magam részéről úgy gondolom - hozzáteszem, még sokan mások is az aktív orvosok között -, hogy szabad segítenünk a betegnek akkor, amikor az erre rászorul, amikor ezt könyörögve kéri, amikor erre már szinte emberiességi okoknál fogva is szükség van. A nehéz ebben épp az, hogy meg kell találni azt a pillanatot, amikor az élet és a halál mezsgyéjén van már az ember. Amikor biztos, hogy nincs visszaút. Csakis akkor szabad hozzásegítenünk a beteget egy emberibb halálhoz, vagy csakis akkor hagyhatjuk méltósággal meghalni őt. Kómás beteg esetében, amikor az agy működési intenzitása valamilyen oknál fogva átmenetileg vagy véglegesen lecsökken, következésképpen a beteg elveszti normális tudati állapotát, más a helyzet. A koma nem halálos kór, ezért nincs olyan orvos, aki ilyen esetbe „besegítene” a betegnek. Azt azért tudomásul kell venni, hogy egy orvos nem tehet meg mindent! Minden ilyen eset nagyon érzékenyen érint engem is. És ha korrektül átgondolom, hogyan lehetne minél kevesebbszer ilyen helyzetbe kerülnöm, arra a következtetésre jutok, hogy a betegség megelőzése a legfontosabb. Az, hogy módom legyen megtalálni egy korai rákot és megoperálhassam úgy, hogy a beteg esetleg nem is tudja, mitől menekült meg. Nos, ebben lenne maguknak, újságíróknak nagy szerepük. Minél többször kellene írniuk a megelőzés fontosságáról. Hogy az emberek tudatában legyenek ennek, és ne féljenek elmenni a rákszűrésre. R. J. Itt élünk, így élünk FÉLÚTON Ötszáz méteren belül legalább öt kis bolt kínál élelmiszereket. A legutóbb nyitott apró pavilonban gyakran szolgál ki egy fiatal nő. Csendes, ügyes, mindig segítőkész. A neve csak betűzve vethető papírra: Hrncsjar Évának hívják. A horvát szó fazekast jelent. Huszonhét éves. Szarvason élt, ott végezte el a közgazdasági szakközépiskolát 1986-ban. Februárban lesz egy éve, hogy Budapestre jött., Szülővárosában több helyen is dolgozott, leginkább az ÁFÉSZ könyvesboltját kedvelte, oda máig visszavágyik. Csakhogy ott is megkezdődtek a létszámleépítések - ahogy az ötvenes évek hírhedtté vált kifejezésével említi: racizások. így a félállása is odalett, ami mellett pedig lépcsőházakat is takarított, hogy keresetét kiegészítse. Máig arra vágyik, hogy legyen egy saját kis könyvesboltja. Dehát ez csak álom - legyint rá. Bánja, hogy nem tanult tovább addig, amíg nagyobb anyagi megterhelés nélkül tehette volna. Csakhát ma sem igazán tudja, mihez lenne kedve. Középiskolás barátnőjével zoológusok szerettek volna lenni, arról álmodoztak, hogy elutaznak Kenyába. Össze is állítottak egy afféle „konyhai" szuahéli szótárt. Eddig tartott a lelkesedésük. Abszurd ötlet volt - minősíti akkori terveiket. Unatkozott Szarvason, egy ABC-ben volt eladó, nem szerette. Kapóra jött az invitálás, hogy jöjjön a Ferencvárosba. Unokanővéréék megnyitották a boltjukat, elkelne a segítség. Otthont a nagynénjéék kínáltak, néhány lépésre új munkahelyétől. Főznek, mosnak rá, mindezt ingyen. Szerető családba került, ráadásul az udvarlója is a fővárosban él. Belevágott a „kalandba". A könyvesbolti állás elvesztése után úgysem találta többé a helyét. Jól érzi magát, mégis állandó honvágya van, hiányoznak a szülei, a nővére, a szép kertes családi ház. Meg a sport. Otthon hajnali fél hatkor kelt, hogy még munkába indulás előtt egy-egy órát tornázzon, kerékpározzon, nyaranta ússzon. A Kőrös partján várják az állatok, különösen a teknősöket kedveli. Lelkiismeretfurdalása van. A szülei rokkantnyugdíja együtt annyi, mint amennyit itt keres (korántsem horribilis összeget, napi 800 forintot), mégsem tudja beosztani, egy részét megtakarítani. Apja, anyja is mintha megöregedett volna, mióta gyerekeik elhagyták a szülői házat. Nem mondhatni, hogy szórakozni jött a fővárosba, legfeljebb hetente egyszer eljár a Benkó-klub- ba. Budapestet még alig ismeri. Tíz napot dolgozik egyvégtében, aztán a szabadnapján azonnal indul Szarvasra. Tapasztalatait javarészt vevőitől gyűjti. A politika nem érdekli, csak azt látja, hogy egyre kevesebb a pénz, egyre nehezebben élnek. Mikor idekerült, még sokan vették a drágább Mars csokoládét, ma inkább a Sport szeletet keresik a tej és kenyér mellé. Elkeserítőnek látja az alkoholizmus terjedését, azt, hogy mennyien - még egész fiatalok is - belerokkantak a munkába, a gyerekek pedig nem látják értelmét a tanulásnak. - Egyetlen vevőm sem optimista az ország jövőjét illetően -fűzi hozzá. Kékesi Katalin 17
