Ferencváros, 1994 (4. évfolyam, 1-12. szám)

1994. december / 12. szám

Háziorvosok továbbképzése Az egészségügyi reform egyik fontos állomása a házi­orvosi szolgálat kialakítása. Azt szeretnénk, hogy a házior­vosok a járóbeteg-ellátás szer­teágazó feladatában nagyobb szerepet vállaljanak. Ehhez azonban szükséges a folyama­tos továbbképzés, a korszerű diagnosztikai és terápiás lehe­tőségek ismerete - mondja Dr. Pap Zoltán, önkormány­zati képviselő, az Egészség- ügyi Bizottság elnöke. A ferencvárosi háziorvo­sok nemcsak elméleti ismere­teiket bővítik az önkormány­zat jóvoltából ingyenes okta­táson, hanem a gyakorlatban « ulják meg az új egészség­ei vizsgálóberendezések kezelését. És hogy ez nem csupán öncélú, azt mi sem bi­zonyítja jobban, mint hogy rö­videsen minden IX. kerületi háziorvosi rendelő - és sok or­vos is - hordozható ultrahang berendezést kap, amellyel ér­rendszeri megbetegedések di­agnosztizálhatók. Nemsokára hordozható EKG készülékkel is rendelkeznek majd a to­vábbképzés helyi résztvevői.- A háziorvosi szakvizsgát kétéves továbbképzés után te­hetik le a más területen szak­vizsgát szerzett orvosok. A tanfolyamot helyben, a Ferenc­városi Egészségügyi Oktatási Központban végezhetik a kol­légák - mondja Papp doktor, aki nyugdíjas mentőfőorvos, és az első vizsgaköteles tárgyat, a sürgősségi orvostan (oxyológi- at) tanfolyamot szervezte meg. Az orvosi eseteknek mind­össze 1-1,5 százaléka klasszi­kus sürgősségi eset, mint pél­dául a szívizominfarktus vagy az olyan eszméletvesztéses esetek, amikor az orvos a klini­kai halál állapotában találja a beteget Az orvosnak ilyenkor haladéktalanul cselekednie kell, hogy mit abból már negyven ferencvárosi házior­vos-jelölt levizsgázott. K. L. Ha nem velem történik, hanem meséli valaki, talán el sem hiszem. Dehát ve­lem történt. Még nem volt egészen sötét, de már ^^apcsolták a közvilágítást. A Mester utcai villamos-járdaszigeten várakoz­tam, a Blaha Lujza tér felé igyekeztem. Nem voltunk sokan, úgy öt-hat méter­nyire álldogáltunk egymástól. Egyszer- csak odaperdült mellém két dámának korántsem tekinthető nő­nemű lény. Az egyik fiata­labb, a másik idősebb. Az előbbit tizennégy-tizenöt esztendősnek, az utóbbit harminc körülinek véltem. A „kicsi” szólított meg:- Megismersz? - kér­dezte nagy közvetlenség­gel.- Sohasem láttalak mondtam, ami egyrészt igaz volt, másrészt célsze­rű válasznak tűnt.- Úgy élj, hogy soha­sem láttál? Megismételtem:- Sohasem láttalak. Megdöbbentő folytatás következett:- Akkor legalább hadd fogjam meg! És nem várva beleegyezésre, már nyúlt is. A jobb kezével „oda”, a ballal pedig farzsebem felé, ahol a pénztárcá­mat sejtette. (Nem volt ott.) Hátra lép­tem, s ekkor közbeszólt a „nagy”:- Mér nem hagyod, hogy megfogja? Hát jány ez! Nézd meg, micsoda méllyé van!- Látom, de hadd döntsem el én, hogy ki fogja meg nekem. A „kicsi” erre új prepozícióval állt elő:- Akkor hadd fogja meg a Mari! Miután ezt a „szíves ajánlatot” is visszautasítottam, a párbeszéd ekként folytatódott:- Meghívsz valamire?- Nem hívlak.- Tudod, mi vagy te?- Nem tudom.- Ez! - mondta, s nagyot krákogva kiköpött. Aztán felszálltak könnyedén az éppen beérkező hatosra. (morvay) 23 Körúti közjáték

Next

/
Oldalképek
Tartalom