Ferencváros, 1994 (4. évfolyam, 1-12. szám)
1994. november / 11. szám
- Ez a fajta nyitottság azt is jelenti, hogy egyre több közéleti és társadalmi fórumon meg kell jelennie? Ha szükséges, és lehetőség van rá, akkor az utcán és a médiában is hirdetni kell az evangéliumot?- Igen. Ha szükséges, akkor ott is. Hiszen a személyes jelenlét jóval nagyobb hatású az elzárkózásnál, nem beszélve arról, hogy közvetlen visszajelzéseket is kap az ember tevékenysége eredményességéről. Jó példa erre a polgár- mester úr, aki éppúgy, mint egy új helyre került lelkipásztor, azonosul a város életével. Tapasztalnia kell.- Milyen példákat tud mondani az önkormányzat és a plébánia együttműködésének illusztrálására? Vannak önök között súrlódások?- Mondhatom, hogy mi már szinkronban tudunk lenni. Természetesen vannak vitatott dolgok, de hát ilyen a világ, így fejlődik tovább. Félre tudjuk tenni az előítéleteket, mert tudjuk, hogy ezek gátolnak bennünket a problémák megoldásában. A polgármester úr bátorítására indult el például az orgonánk rekonstrukciója. Az önkormányzattól kaptuk meg a költségek felét, hatmilliót, a fővárostól egymillió hétszázezret, a hiányzó összeget pedig külföldi támogatásból teremtettük elő. Ez egy jelképes szimbóluma volt az egymásratalálásnak. A Ferencvárosi Búcsú alatt volt az orgonaszentelés, amelyen Gounod Szent Cecíliája hangzott el, a Strauss Zenekar tolmácsolásában. Az is szép volt, hogy a darab nem koncertként, hanem a liturgia részeként volt hallható. Annyira összeforrt minden közreműködő és jelenlévő, hogy a mise végén jeleztem is, életemben nem volt még részem ilyen élményben. Kevés kerület dicsekedhet azzal, hogy a nehéz egymásratalálás éveiben ilyen légkör alakult ki.- Körülbelül hány hívővel kell számolniuk?- Hát, ez így irreális megközelítés lenne, a hivatalos statisztikák itt nem mondanak semmit. A régi, kartotékrendszer szerinti egyházi adók begyűjtése már nem működik, mert ehhez nincsenek embereink. Az a gyakorlat, hogy a hívek hozzák be a pénzeket. A mai fiatalok nem is nagypn tudnak arról, hogy ilyesmi létezik. Úgy juthatunk adatokhoz, hogy a keresztelésekkor rákérdezünk a családokra, megkérdezzük, vannak-e testvérek, hogyan élnek, mivel foglalkoznak. így fény derülhet bizonyos problémákra is, próbálkozhatunk segíteni az esetleg szétbomlóban lévő családokon. Persze ez nem sikermunka. Hitünk és tapasztalataink arra ösztönöznek bennünket, hogy hosszú távra dolgozzunk. A tartós házasságok elsősorban a nagycsaládosokra jellemzők, ahol a több gyermek nagyobb megtartó erő. Őket kell segítenünk, hiszen jobban rászorulnak, nekik a legnehezebb. Együttműködünk az önkormányzattal, felhívjuk a figyelmet a nehéz helyzetben lévőkre. A családok jelzései alapján idős betegeket látogatunk minden hónapban. Misézünk a Schöpf-Mérei Kórházban, és hívásra bármikor nyújtunk lelki támaszt. Sajnos kevesen vagyunk, valójában csak ketten a helyettesemmel, és az előző plébános atya segít még erejéhez mérten. Ez azért fontos, mert egy pap, az ő imádságos leikével élete végéig jelenlé- vén, mindig teljeset nyújt.- A templom állapotában van-e halaszthatatlan tennivaló? Egyáltalán, hogyan történik az állagmegóvás, a templom fenntartása?- Rengeteget áldozunk állagmegóvásra, ele ennek semmiféle látszatja nincs. Óriási felületekről van szó, már a méretek miatt is sok pénz kellene hozzá. Nagyon jó iparosokkal vagyunk kapcsolatban, ők maguktól segítenek. De a templom külső felületét nem tudjuk rendbehozni, pedig le kellene csiszolni, mert megfeketedett. A belső tér megóvása és rendbehozatala mindig is az egyház feladata volt. Most éppen a fűtéssel van problémánk, de nem tudunk erre költeni. Nagyon iól esett, hogy az önkormányzat a búcsúra rendbehozatta a plébánia alsó ~szÜTtjét. EzekerXgazdasagi feladatokat nekünk lépésről lépésre kell megszervezni, de a pénzünk kevés. A templom jövedelme az, amit a perselyben találunk. Azt mondjuk, hogy napról-napra élünk, ám a gondviselés rávezet minket arra, hogy nem kell aggódnunk. A hívek sze- retete és gondoskodása jelen van. Persze sokan nem érzik át ezt a felelősséget. Azt észreveszik, ha valami nincs rendben, fel is hívják rá a figyelmünket, de sokszor ebben ki is merül a segítségük. Nekünk hiába van vagyontárgyunk, ebből mi nem tudunk pénzt kihozni. Nem adhatjuk bérbe a templomunk felét, hogy a befolyt összeget renoválásra fordítsuk. Ez egy olyan vagyon, amelyért a múltra és jövőre tekintettel egyaránt felelősek vagyunk.- Engedjen meg egy személyes kérdést... Van önnek rossz tulajdonsága?- Van. Lobbanékony vagyok. Nem vagyunk tökéletesek, de mindannyian alakítjuk magunkat. Nehezen viselem el az értetlenséget. Van, hogy beállítanak ide egy tizenöt éves gyerekkel, hogy most, azonnal kereszteljük meg. Ilyenkor elmagyarázom, hogy jöjjön el előbb oktatásra. Ne féljenek, hiszen keresztelünk mi menyasszonyokat, vőlegényeket is, hát persze nem ültetjük a kicsinyek közé. Nincsenek egyedül. Ilyenkor az lenne a természetes, ha azt mondanák, hogy köszönjük szépen a fölajánlott lehetőséget... De nem, nem értik ennek az igazi lényegét. Ezek sajnos régi beidegződések. Olyanoké, akiknek még negyven évvel ezelőtti az egyházról alakult véleményük. Persze akkor még más volt a helyzet, de a mostani intézmény nélküliség azt is jelenti, hogy nem tudunk eleget tenni minden igénynek. Az embereket fel kell készítenünk. Egyénenként foglalkozni velük; hát itt az alkalom, igénybe lehet venni. Ezt sokszor nem értik meg.- Gondolom, ez a jelenség általánosnak mondható. Ezeknek az embereknek vagy évek óta, vagy sohasem volt közvetlen kapcsolatuk az egyházzal. A hétköznapi életben viszont az a tapasztalatuk, hogy arra áldoznak, amire szükségük van. Saját magukat fogyasztónak tekintik, az egyház bizonyos tevékenységi formáit pedig szolgáltatásnak.- Igen, ez így van, az ő megközelítésükben mi szolgáltatunk. Amikor például megrendelnek egy temetést, akkor én elmagyarázom, hogy ez a gyakorlatban hogyan történik. Igét hirdetünk, búcsúztatunk, felsoroljuk a gyászoló család tagjainak neveit. Nekünk ezekhez a gyászolókhoz meg kell találnunk a hangot. Az esetleg utána következő szentmisén is tudatosítanunk kell bennük, hogy - bár idáig nem ismertük egymást - azért közénk tartoznak. És akkor lassan megértik, hogy nem arról van szó, hogy megrendeltek valamit. Itt másról, és természetesen sokkal többről van szó.- Hány éves most, plébános úr?- Hatvanöt leszek.- Azt tudja, hogy népszerű ember a kerületben?- Nagyon jólesik, hogy olyanok, akiket csak látásból ismerek, rámköszönnek az utcán. Úgy érzem, hogy a papsággal szembeni, sok éven keresztül táplált előítélet kezd oldódni az emberekben. Nagyon sok visszajelzést kapok- A Ferencvárosi Búcsú nregnyitó- beszédében megütötte egy szó a fülemet: anyapolgármesterünk...- Hát én erre nem készültem, ez ott született, önkéntelenül ejtettem ki a számon. Ösztönös utalás egy egyházjogi fogalomra, a Mater Ecclesia-ra, és ösztönös utalás egy közvetlen, szerény és nagytudású emberre, aki egész szellemi tekintélyével tulajdonképpeni gazdája ennek a kerületnek. Érezni lehet, hogy van itt valaki, aki összefog minden pozitív erőt.- Hogyan tudná összegezni eddigi tevékenységét, és mit üzen a ferencvárosi polgároknak?- Ha újra születnék, ismét csak papnak mennék. Nekem ez az életem, nem tudnám magamat máshogy elképzelni. Nagyon köszönöm, hogy láthatom, ahogy itt, a Ferencvárosban,egymásra találnak az emberek, ahogy kölcsönösen bizalmat és reményt keltenek egymásban. Bízom abban, hogy templomunk névadója, Szent Ferenc személyén keresztül egyre többen találnak rá az egyház szeretetére, - ahogy ő, a maga kedves és derűs leikével, a természetszeretetével fordult Jézus felé, - hiszen ez a kendőzetlen és természetes kedvesség hozta össze az ő korának embereit is. Ügy érzem, hogy az ő jelenléte is segít abban, hogy elérjük, fontosak vagyunk egymásnak. Mi mindig itt voltunk, csak nem az ajtón belül. Most is csak kopogtatunk, beengedésre várva. Greguss Sándor 5
