Ferencváros, 1994 (4. évfolyam, 1-12. szám)
1994. szeptember / 9. szám
H a pápista volnék, keresztet vetnék, valahányszor a Lőnyay és Kinizsi utca sarkánál megyek el, a Budapesti Református Gimnázium egykori és - remélhetően! - jövőbeni épülete előtt. Mivel azonban református vagyok, csak a szívemre teszem a jobb kezemet és meghajtom fejemet az Alma Mater tiszteletére. Am, ha katolikusnak kereszteltek volna, akkor is járhattam volna a „Lónyayba”, mert ez az iskola - hadd mondjam el mindjárt elöljáróban - rendkívül toleráns intézet volt. Egykori osztályomban a - természetes református többség mellett - evangélikus, unitárius, katolikus, görög katolikus, görögkeleti és izraelita diák is tanult. Öröm volt ebbe az iskolába járni, csak szeretettel tudok emlékezni a benne töltött boldog esztendőkre, s hajdani osztályfőnökeimre, tanáraimra és nem utolsó sorban az iskola szabad szigorú-igazságos szellemét meghatározó Kondói Kiss József igazgatóra. A háború miatt csak féléves késéssel iratkozhattam be az első gimnáziumba, 1946 februárjában. Egy Pest megyei falu, Gomba ötödik elemijéből kerültem az ország egyik legerősebb középiskolájába, s bizony nem volt könnyű az átállás. Ma is bennem él az a feszültség, amellyel először léptem át az I./a küszöbét; pontosan emlékszem rá, a hetes föliratú táblára, 53. óra, és eképpen jelentett: „Osztálylétszám harminckettő, hiányzik Kollonay, Gregor, Balogh”. Máig töprengek rajta, miért választotta a fordított ábécé sorrendet. Egyébként matematika óra volt, az osztályfőnök, Farkas István tanította ezt a tárgyat, s ő mutatott be osztálytársaimnak. Hét tanéven át voltam lónyays diák, s csak azért nem érettségizhettem ott, mert az áldatlan - sőt, gyűlöletes emlékű, „úrnak, magyarnak egyként rongy” Fekete Sándor esperes „felajánlotta” iskolánkat Rákosi elvtársnak, holott a sokat emlegetett „szalámi taktika” okán egy ideig még megmaradhatott volna. Meg is kapta érte „méltó” jutalmát a megfelelő „pleesni” - meg ami hozzá járt - formájában. Az 1952-53-as tanévet szerte szórva kezdtük, ki-ki a kerületileg illetékes gimnáziumban, s hogy milyen útravalót vittünk magunkkal, azt mi sem jellemzi jobban mint az, hogy a Lónyayban mindössze három kitűnő rendű akadt közöttünk, de a különböző állami iskolákban ez a szám kilencre nőtt, s jócskán bővült a jeles rendűvé elő- lépők társasága is. És ami talán ennél is fontosabb: tarsolyunkban volt ha nem is a marsallbot, hiszen minden egyetemen, főiskolán óriási hendikeppel indultunk - egy szabadgondolkodású, de erős erkölcsi tartást adó iskola szellemisége, amely minden lónyaysta számára - ezt tanúsítják az olyko- ri találkozók - élethossziglan meghatározó. Aligha véletlen, hogy hátrányos helyzetünk ellenére sokan vittük valamire Almási Miklóstól, Elbert Jánoson és Finta Józsefen át Ritoók Zsigmond professzorig, a televíziós író Sípos Tamásig, s Várady Gyuláig, aki a Magyar Állami Népi Együttesnek volt előbb szólótáncosa, majd scenikusa. Ennyit a szépemlékű múltról, s most kanyarodjunk a jelen és jövő felé! Hál Istennek, a Lónyay feltámadásban van. Mostani hivatalos neve Budapesti Lónyay Utcai Református Gimnázium. A névváltoztatás oka az, hogy a már korábban visszakapott egykori leány-testvériskola Budapesti Baár- Madas Református Gimnázium néven működik. (Természetesen ma már mindkét iskolába egyképpen járnak leányok és fiúk.) Ha pápista volnék A Baár-Madas már igen, a Lónyay még nem térhetett vissza eredeti épületébe, s egyenlőre a Károli Gáspár Református Egyetem bölcsészkarával van testvéri - bár korántsem gondtalan társbérletben, a Reviczky utca 4./c alatt, a Betheln Gábor Szövetség volt székházában. Itt az elegánsnak korántsem mondható irodában beszélhetek Bognár József igazgatóval, aki az én nagydiák koromban volt pályakezdő tanár a Lónyayban (Van egy emlékem is róla, bár minket nem tanított Alighanem a fizikai előadóban váltottuk egymást kisebb diákokkal, amikor hatalmas termetű osztálytársam, Janitsáry Miklós barátságosan azt kérdezte: „Mi van kis- apám, vetítettetek?” Az igazgató úr azonban már ifjúnak is jó pedagógus volt. Szembe fordult, s nevetve csak annyit mondott a megszeppent Mikinek: „Igen, vetítettünk.) A tanítás tavaly szeptember elején indult a régi új Lónyayban; természetes tehát, hogy mindenek előtt az elért eredményekről érdeklődöm.- Az előkészületeket 1992 novemberében kezdtük - akkor kaptam megbízatásomat -, és az első tanévben 132 diákunk volt. Mintegy negyed részük bejáró a főváros ötven kilométeres körzetéből, például Fótról, Kápolnásnyékről, Lakitelekről. Két 6 évfolyamos és két 4 évfolyamos első osztályt indítottunk. Rajtam és helyettesemen, Szabó Istvánnén kívül van négy főállású tanár, a többiek - összesen húszán vagyunk - részfoglalkozásúak. Ennyi pedagógus jelenleg az őszi 222 diákhoz is elegendő. Szeptemberben egy „kicsi” és két „nagy” új elsővel növekszünk. Összesen 92 új tanulót vettünk föl; egy diákunkat rendkívül gyenge eredménye miatt el kellett tanácsolnunk, egy pedig zenei tanulmányai miatt más iskolát választott - így alakult ki a végleges létszám.- Milyenek voltak az első tanév tanulmányi eredményei?- Talán két adatot mondanék jellemzésül. Egyetlen diákunk sem bukott, s javítóvizsgára is mindössze négyen kényszerültek. A ,Jcicsik” közül a 6/1. a tanulói egészen kiváló eredményt értek el, harmincötből húszán kitűnők, illetve jelesek. A „belső” erredménye- ket bizonyára hitelesítik a „külsők”. A 4/1. b- s Antal Katalin országos harmadik lett az Arany János balladamondó versenyen; az Emese álma elnevezésű történelmi vetélkedőn négy főnyi csapatunk bejutott a novemberben sorra kerülő országos döntőbe; a fizika-kémia versenyen egy-egy növendékünk a budapesti döntőbe került; a református gimnáziumok matematika versenyén pedig Kiss Sándor - mivel a hat évfolyamosoknak nem rendeztek külön versenyt - a húsz nagy között a tizenegyedik helyet szerezte meg.- Hogyan áll a Lónyay utcai épület visszaadásának ügye?- Egyelőre sehogyan sem. Andorka Rudolf az épületet birtokló-bitorló Közgazdaság- tudomány Egyetem rektora a minimális megértést sem tanúsítja. Legutóbb például egyik docensét bízta meg, hogy tárgyaljon velem. Mivel nincs tornatermünk, azt szerettem volna kérni, hogy az állítólag reggel 8-tól este 9-ig foglalt tornatermek egyikét 7-től 8-ig megkaphassuk. A docens úrral a következő jellemző párbeszédet folytattuk. Ő: „Erkölcsi, jogi vagy anyagi alapon kéri?” Én: .Anyagi alapon kérem, mivel erkölcsileg nem vagyunk azonos nézeten, jogi alapom pedig egyelőre nincs”, ő: .Anyagi alapon pedig nem adom, mert ez precedenst teremtene arra, hogy legközelebb esetleg a délutáni órákban kihasználatlan termeket kérjen”. Hát ilyen a viszonyunk. Márpedig kihasználatlan termek bőven vannak az épületben, s egy kis jóindulattal, órarendi szervezéssel meg lehetne oldani, hogy kezdetnek - mondjuk - a Kinizsi utcai oldalon egy emeletet visszakapjunk. A fokozatos beköltözés óriási segítséget jelentene! Dehát...- Semmi biztató jel?- Nem vagyok naprakészen tájékozott az egyetem és az egyház közötti tárgyalások menetéről, állásáról. Nem hivatalosan arról értesültem, hogy a Közgazdaságtudományi Egyetem kapott, illetve elfogadott egy telket a Haller utca és a Soroksári út sarkán, amelyen a különböző célokat szolgáló földszintes épületek helyén, korszerű épületet emelnének 1997-ig. Ám addig is kellene valami megoldást találni, hiszen bővül a Református Egyetem is, gyarapodunk mi is, s jelenleg egy osztályunknak még nincs tanterme őszre. Morvay István 17
