Ferencváros, 1994 (4. évfolyam, 1-12. szám)
1994. január / 1. szám
Avas vonzásában Beszélgetés Lehoczky János vaskovácsművésszel Lehoczky János /1942/ a kortárs hazai iparművészet egyik legkiemelkedőbb egyénisége. Cégérei, kandelláberei falikarjai dicsérik munkásságát Dunaújvárostól át egészen Párizsig. Önálló kiállítással Avignonban, Stuttgartban és Lyonban szerepelt. 1976-ban nívódíjat kapott a Hilton Szálloda három kapujáért és rácsaiért. 1992-től az Iparművészeti Főiskolán tanít. Lehoczky Jánossal szentendrei műhelyében beszélgettünk.-Mi köti Önt a Ferencvároshoz?- Sok minden. Ferencváros tíz vagy húsz apró tényt jelent számomra és egy óriási hangulatot. Utcákat, tereket, embereket és persze emlékeket, amelyek mindezekhez fűződnek. Ezenkívül van itt egy szívügyem a Közraktár utca 12/b-ben. Lajos Ferenc festőbarátommal közösen bérelünk egy műtermet, ahol szeretnénk egy állandó kiállítást összehozni. Kell egy hely, ahol találkozhatnánk emberekkel és megmutathatnánk a munkáinkat. Ha az önkormányzat 'is úgy akarja, fél éven belül készen lennénk a berendezéssel.- Van ennek valami akadálya?- Az akadályok - ha egyáltalán vannak - nyilván gazdasági természetűek. Szeretnénk megvásárolni az öt éve bérelt műtermet és a hozzátartozó bejáratot, azonban a Világkiállítás közeledtével nagy valószínűséggel fölértékelődik minden ilyen típusú ingatlan. Kérdés, mennyire rendelik alá a művészeti szempontokat a gazdasági szempontoknak. Én bízom egy reális kompromisszumban.- A századfordulón kovácsművészetünk európai rangú volt. Párizs, Calais, Lyon középületeinek sora dicséri a magyar mesterek kezemunkáját. Vajon hol tart ma ez az iparművészeti ág?- Tulajdonképpen nincs jó helyzetben. A kovácsolás gyakorlatilag az építőművészetnek egyik társművészete, az építészek viszont nem igénylik. Kevés a kovács, ezért nem fedezik fel őket az építészek, viszont azért van kevés kovács mert nincs elég építészek által kínált munka. De a legnagyobb problémát ott látom, hogy a kovácsolás ma Magyarországon nem művészet. Egyfelől egy nagyon érdekes mesterség: a tervező megtervezi, de nem tud kovácsolni, és avval a kováccsal kénytelen kiviteleztetni, aki nem tud tervezni. Tehát szétválik a tervezés és a gyakorlati megvalósítás. Másfelől pedig - ennek következményeként - beáll egy robbanásszerű romlás. Én nagyon szeretném, ha a kovácsolás újra visszanyerné a létjogosultságát, olyan formában, hogy az emberek újra értékelni tudják egy művészi színvonalon megtervezett és kivitelezett vasrács vagy cégér szépségét.- Ön tervezte és készítette el Bala- tonszemesen Latinovits Zoltán sírkeresztjét. Milyen kötődése volt Latino- vitshoz, vagy ez is csak egy megrendelés volt?- Nem, nem. Halála után édesanyja kért meg, hogy csinálnék-e egy keresztet. Boldog voltam. Örültem, hogy a nagy embernek én csinálhatom meg az emlékét..., szóval ez egy fantasztikus öröm volt.- Hogyan lesz valakiből vaskovács?- Ez furcsa, mert én tulajdonképpen keramikus akartam lenni. Azt mondják kézügyes gyerek voltam, mindig babráltam valami kemény anyaggal, fúrtam-faragtam, satöbbi... Egy időben volt egy olyan elképzelésem, hogy ötvös lennék, és valaki ajánlotta a Bieber Műhelyt. Bieber Károly elég neves, Mun- kácsy-díjas iparművész volt és nagyon kemény ember. Rengeteget tanultam tőle szakmailag. Ha meglátta, hogy valaki leül munka közben, az mondta, „fiam, ez nem órásműhely!" Nem is volt nála lazsálás. Ötkor kellett kelnem és általában hétre értem haza. Bieber Károlynál két évig maradtam és 12
