Ferencváros, 1993 (3. évfolyam, 1-12. szám)

1993. február / 2. szám

Tisztelt Szerkesztőség! Születésem óta IX. kerületi lakos vagyok! Az Önök mil­lió gondja között egy porszem, aki szégyellem kimondani - 7.000forintból tengeti életét, 44 évesen, munka nélkül! Ta­valy óta a helyzetem még csak rosszabb, az eseti segélyek csökkenésével és az árak emelkedésével! Szoba-konyhás lakásom festetése egyre elérhetetlenebb az árak miatt! A 2000 Ft-os téli havi rezsimet nem fogom tudni kifizet­ni, az 1500 Ft eseti segély háromhavonta erre édeskevés!!! Komolyan mondom, el vagyok keseredve a jövő miatt, nekem kéne segítenem nyugdíjas apámat és kezdő dolgozó fiamat, ezzel szemben én szorulok rájuk! Az Önök törekvéseit örömmel olvasom a kerület fejlesz­téséről, ünnepélyekről, nyugdíjasok és betegek támogatá­sáról. De mi lesz velünk, negyvenévesekkel, akiknek igazán helyt kéne állni a családok élén, kiegyensúlyozottnak len­ni?! Látnom kell a fiatalok kilátástalanságát, reménytelen lakásgondjait! És én segíteni nem tudok, pedig akarok! Félek, nem lesz, aki tapsol a vásárcsarnok átadásakor, mert biztosan nagyon szép lesz, csak tudunk-e majd vásá­rolni? Csendes szemlélődésemben azt látom, hogy az em­berek nagy része egyik naprpl a másikra él egy semmiben, reménytelenségben, ellaposodva! A szomszéd néni néha felvidít (80 éves) apró története­ivel, ha összefutunk a lépcsőházban! Elmondja, hogy ők már megelégszenek egy kis aprólékpörkölttel, kevés főze­lékkel! - Mondja, nekik ruha már nem kell, elhordják, ami van! Szeretnék néhány aktívát megismerni, de nem a felleng­zősek közül, átlagos, hétköznapi, normális embereket a IX. kerületből. Akikkel el lehet beszélgetni, bár anyagi gondja­imat nagyon szégyellem! Talán tudnék valamiben segíteni, hogy magamon is se­gítsek! egy IX. kerületi elkeseredett lakó Kedves Hölgyem! Mit írhatnék Önnek, hogy felvidítsam? Én szép vagyok, okos és gazdag-és még sok egyéb, néha bizony, még magam is meglepődöm azon a sok rétegen, ami rámrakódott. Bár, ritkán figyelek föl magamra, mert például ritkán fésült - egyébként nem ritka, ám ritkuló, de még mindig sörényszerű - koronámat reggelenként ha ki­bogozom, egészen mást látok a tükörben, ezen reggeli tevé­kenységem viszont célirányos, csupán fésülködésre hagyat­kozó, és valójában csak akkor veszem észre, hogy szép va­gyok, mikor hátat fordítok a tükörnek. S mert ezt mindig megteszem, minden önhittség nélkül elmondhatom magam­ról, hogy okosan teszem, tehát okos vagyok, legalábbis megvan a magamhoz való eszem. Ebben rejlik gazdagsá­gom is, s ebben az anyagias világban, bizony, szerencsémre szolgál, hogy tisztában vagyok értékeimmel. Nomármost, Kedves Hölgyem! Az én nagy eszemmel is van úgy az ember, hogy semmi okos dolog nem jut eszébe. Hacsak az nem, hogy ha nem is teljesen ágrólszakadt ez az istenfia, és még nem egészen toprongyos - de effelé tendál. Ami - mondjuk - szociológiai szemszögből nézve, még nem olyan nagy baj, hisz ilyenképpen az emlegetett Isten emlegetett fia legalább hasonlatos többi társához, lényegé­ben tehát olyan, mint a mutáció körülöttünk nyüzsgő szá­mos egyede. Lélektanilag már másképpen néz ki: szörnyen kopottnak, avíttnak, haszontalannak érzi magát az ember, amikor gondolkozni kezd. Kedves Hölgyem! Mert Ön ismeretlenül is megtisztelt bizalmával - ezzel kora reggel széppé tette számomra a na­pot, - s most, hogy munka végeztével ugyancsak eszembe jutott Ön - hadd legyek én is bizalommal Önhöz. Ne vegye bizalmaskodásnak. Nos, ha meggondolom, én is csak olyan ember vagyok, mint bárki más, és én is csak arra emléke­zem, amire akarok, és ezt lehet még egy kicsit tökéletesíte­ni, talán, egy alaposabb kudarc veszélye nélkül, az igazán szép, persze, az, amikor az ember a jővőre emlékezik, bol­dog emberként látja magát a jövőben, gazdagnak, s egyéb ilyen gyarló dolgok. Hölgyem! Nem kívánok tolakodni semmiképp, a föld- hözragadtsághoz ragaszkodnék továbbra is, bár az engem ért vádak egyrésze arról szólt és szól, hogy állítólag én mindig fellegekben járok, s lépten-nyomon elszakadok a földtől. Nos, a vád igaztalan - bár sosem igazítom ki az ef­féle állításokat -, az emlegetett bizalom viszont kötelez ar­ra, hogy bevalljam: nem én járok a fellegekben, hanem a föld van túl mélyen alattam. De úgy gondolom: az anyagi­ak, az anyagiasság - mindennek rákfenéje. Nos, nem vélet­lenül dolgozom most, szombaton is, és szándékom szerint holnap, vasárnap is: nincs pénzem - és borzasztóan hiány­zik. Mert borzasztóan tékozlóan élek. Sokat cigarettázom, sokat iszom, sokat költők benzinre, sok gyerekem van, nyá­ron cipő, télen csizma kell - nem volt még hónap, hogy ne hiánnyal zártam volna. De hogy konkrét fogalma is legyen anyagiasságomról, anyagi javaimról: nem csillagászati ösz- szegek állnak rendelkezésemre, nem. Alacsony jövedelmű - bár tény, hogy megfizethetetlen - egy pali vagyok én is, tíz centivel legalább a föld fölött. És ez a tíz centi most még nagy szerencse. És mert most éppen csak tíz centivel vagyok a föld fö­lött, hát elmondom: harmincnyolc éves vagyok, ráncos és öreg, táskás szemaljak, hurutus légcső, kezdődő gyomorfe­kély, görnyedt testtartás, szenilitásba hajló szórakozottság, kezem remeg néha, lábam negyvenkettes, egy fekete cipőm van, egy barna, nyűtt kordbársony és egy kékes farmer nad­rágom, egy fekete zakóm, egy fekete orkánszerű kabátom és válltáskám is fekete. Trabantom fél éve üzemképtelen, bár négyütemű. Két munkahelyem van, plusz csurran-csep- pen valami innét-onnét, munkakapacitásom szerencsés e- setben megduplázható - ez is jelzi, hogy tulajdonképpen végülis lusta vagyok. Kedves Hölgyem! Ha sikerült Önnek pár könnyed percet szereznem, akkor veszem magamnak a bátorságot, és azt mondom: sok sikert, szerencsét kívánok, és őszintén kívá­nom, hogy legyen boldog, most, ebben a félórában-órában én magam is szerencsésnek érezhettem magam, mert hit­tem, hogy valamiben segíthetek. Hisz én is szeretnék lega­lább annyira optimista lenni, mint Ön. Bizony, mostanában így telnek napjaink. ^ ^ 14

Next

/
Oldalképek
Tartalom