Ferencváros, 1993 (3. évfolyam, 1-12. szám)
1993. július / 7. szám
Amikor tejfölösszájú matrózként az Amal Glory fedélzetére behajóztam, szemem-szám elállt a csodálkozástól a rend és tisztaság láttán. Valóban, a világ egyik legnagyobb csodája volt ez nekem az idő tájt, hisz addigi éveimet egy szűkös családi kamrában éltem, ami a maga harminc négyzetméterével egyszerre volt mosókonyha és ebédlő, gabonaraktár az állatok számára és nyugvóhely a családnak - szóval, minden egyben volt, valami nagy-nagy összevisszaságban. Akkor úgy godoltam, ez a rend. Az Amal Glory fedélzetén aztán sokfelé megfordultam, láttam néhány kikötőt, nayvárost, de amikor Hollandiában partra szálltam, és a kikötői kocsmákat magam mögött hagyva begyalogoltam a városba: bizony, megint csak elállt szemem-szám a csudálkozástól. A körmömre égett cigarettacsikket jó negyedórát sétáltattam, kézfejemmel takargatva: eldobni nem mertem, s szégyelltem, hogy szemét van a kezemben. * * * Ez a szégyenérzet nagyon belém- ivódott. A szégyenérzet és a tehetetlenség. Beleszülettem valamibe, be- lémivódott nagyon a százados nyomor, a megkósettség, amivel Európának eme perifériájára érkeztek génjeim idelovagló őseimmel. Őseimről úgy szólnak a korabeli európai krónikák, hogy: szanaszét dobálták maguk körül a csontokat a nagy zabálások idején. Nagyobb kuplerájt csináltak maguk körül, mint ama neandervölgyi. Sok jó szokásuk kiveszett mára belőlünk, de szemetelni nem felejtettünk el. A Metró bejáratainál, a villamos- megállókban, úton-útfólen melegnarancs színű szeméttárolók - a cigarettacsikk meg szanaszét. Néha a szól söpröget közöttük, elegánsabb vidékeken néha kevésbé elegáns utcaseprők ügyködnek. A kocsik hamutartóját piros lámpánál ugyancsak hanyag elegánciá- val ürítjük az úttestre, nagyvonalúan irtunk ki százados erdőségeket, nyírunk ki szó szoros értelemben flórákat, faunákat. Az egyre ápolatlanabb turistauta- kat elborítják a műanyagzacskók, flakonok, utcákon, tereken kutyaürülék. A macskák legalább elkaparják művüket, szem ne lássa; elkaparják a játszótéri homokozóba. A gyárak, üzemek meg inkább környezetvédelmi bírságot fizetnek, mert olyan gazdagok vagyunk. Néha egy-egy környezetvédő ösz- szehajol, és a feladat nagyszerűségétől megtáltosodva, elvitáznak. Számítógépre költjük a pénzt, flopira visszük az egész környezetvédelmet, naprakész adatbázisunk lesz egy éven belül... - érvel az egyik fél. A számítógép azonban vajmi kevés levegőt termel, ültessünk inkább fákat, bokrokat, virágokat... - így a másik. S lön végül megoldás, demokratikusan: fél-gép, fél-flopi, és fele-fa, fele-bokor, fele-virág. Az ózonpajzs meg lassan olyan, mint a molyrágta gyapjútakaró. * * * Valamikor nagyon régen, ha jól emlékszem, ötezer éve is lehet annak, hogy azt mondta egy Isten néven emlegetett fenomén egy Noé néven tisztelt ősnek: „csinálj magadnak bárkát; eképpen csináld pedig azt: a bárka hossza háromszáz sing legyen, a szélessége ötven slng, és a magassága harminc sing; alsó, közép és harmad padlásévá csináld azt...” Figyeljünk csak a sorrendre: NEM felső-, közép- és alsó... Nem! A ránkmaradt írás első helyen az alsó padlást említi: ez a padlás szolgált- szolgálhatott - a történelmi óceánjáró esztendős bolyongása alatt összegyűlt szemét és az állati trágya tárolására. A San Diego-i zoológusok számításai szerint ezen az alsó szinten akár nyolcszáz tonna (- hatszáz vagon! -) trágya és szemét is felhalmozódhatott az egyéves hajóút alatt. Ez az alsó szint a számítások szerint úgy háromezer négyzetméter lehetett. És ennek a Noé nevű úriembernek eszébe sem jutott, hogy ezt a teret esetleg a továbbélést megkönnyítő munkaeszközökkel, ne adj isten: számítógéppel! - vagy egyéb luxust szolgáló drágaságokkal töltse fel. A történet arról sem szól, hogy a szemetet a bárkából kiszórta volna. Ilyesmi eszébe sem jutott. Hiszen az ő földje volt ez a Föld. * * * Az pedig nem is olyan régen, pár hónapja történt, hogy jelenkori civilizációnk békésnek mondott, de az egészséges emberi gyanú szerint egyáltalán nem ártatlan műtárgya: egy Űrrepülőgép komoly, több napos és egyáltalán nem veszélytelen navigáció-sorozatra kényszerült. Valami ugyanis szembe jött vele: kitartóan, tehetetlenül, irányíthatatlanul. Egy másik űrrepülőgép roncsa, maradványa úszott szemben, megállíthatatlanul. A tudósok azt nyilatkozták, nem nagy ügy, többezer ilyen hátrahagyott technikai hulladék „él”, mozog, tehetet- lenkedik a sztratoszférában, s túl azon- száguldanak a semmibe, száguldanak végzetük felé. Mi ez a világmindenséghez, a világmindenség nagyságához, végtelenségéhez képest?! Valóban: mi ez mondjuk a brazíliai őserdők kiirtásához képest? A hansági mocsarak lecsapolásához képest? A Szigetköz agóniájához képest? A budai hegyvidéken kifűrészelt fenyőkhöz, tölgyekhez, platánokhoz képest? A benzingőztől, ólomtól gutaütötten kornya- dozó fasorokhoz képest? A savasesőkhöz képest mi ez? Akárhogy szondázom-forgatom az értelem magyar nyelven írott, sokbiliá- nyi magyar értelmező lapjait, hiányzik a megfelelő szócikk. Elavult az értelem? S megjelent valami, amiről tudomást kell vennünk, amit el kell fogadnunk, együtt kell most már élnünk vele? Egy új jelenség - egy új fogalom tagiózza le a józan emberi értelmet: ŰRSZENNY Herceg Árpád 15 Űrszenny
