Ferencváros, 1993 (3. évfolyam, 1-12. szám)
1993. július / 7. szám
Ferencvárosi Polgárok Lapja felelős szerkesztőjének! Mi, a Közraktár u. 34. sz. lakóház lakói védelmét kérjük az IGAZSÁGNAK! 1990. december 12-től írásban kértük a lakások számunkra való eladását. 1993. február 23-án kézhez kaptuk a Polgármesteri Hivatal elidegenítési csoportjától az „Eladási ajánlatot", amiben a képviselőtestület 211/1992. sz. határozata alapján a vételárat a forgalmi érték 30%-ában állapították meg, tekintettel arra, hogy az épület felújításának éve 1984. NEM FELEL MEG A VALÓSÁGNAK, tehát kértük a 15%-ra való leszállítást. A VALÓSÁG: 1972-ben, télvíz idején volt külső tatarozás, festés, ablakok külső mázolása, gázfelújítás - tehát 21 éve! 1984-ben az udvarban, a lépcsőházban, a folyosókon az olajlábazat és a bejárati ajtóknak a külső mázolására került sor, ezen felül semmi. Ez az igazság, mégis elutasítottak. Kérjük védelmüket! 18 aláírás Tisztelt önkormányzat! Közvélemónykutatási lapjukhoz, illetve annak egyes pontjaihoz kiegészítést kívánok csatolni. Magam 66 éves nyugdíjas vagyok, megállapításaim több idős társaim észrevételeit is magában foglalják. I. Az Önkormányzat teljes és átfogó munkáját pozitívnak ítélem. Segítő szándékot, megértést tapasztalok. 4. Következő Önkormányzati választást úgy ítélem meg, hogy ősszel tartsák. Komoly megfontoltságot, nagyobb odafigyelést igényel. Ez pedig a parlamentivel egyidőben nem lenne megoldható. 7-8. Az ügyintézés a szó teljes értelmében szakszerűbb, gyorsabb, de ami a legfontosabb, emberibb. Az ügyfél partnerként van kezelve. 9. Megkülönböztetést nem tapasztalnak idős nyugdíjastársaim, sőt a megértés és együttérzés, segítőszándék tapasztalható az ügyintézőktől. II. Korrupció a kerület dolgozóinak ügyeivel foglalkozóktól sosem volt hallható. Köszönöm, hogy a magam és több barátom nézeteit és észrevételeit kifejthettem. Tisztelettel Bata Mihály Tisztelt Szerkesztőség, tisztelt Szerkesztő úr! Elnézésüket kérem, hogy levelemmel zavarkodom, de szeretném önöknek leírni és segítségüket kérni a velem történt eseménnyel kapcsolatban. A helyzetem a következő. Január vagy február hónapban, pontosan már nem is tudom, megkaptam a személyi jövedelemadó bevallási ívet, ón azt rendesen kitöltöttem, és postára adtam, amit utólag le is ellenőriztem az APEH-nál, ők ezt már 3-án megkapták, ők március 9-én az 6 elmondásuk szerint a nekem járó 4900.- forintot postázták címemre, de sajnos ez az összeg - most június 20-a van - mindeddig nem érkezett meg. Többször is elmentem a Haller utcába, de ők csak azt mondták, ők elküldték, menjek a főpostára érdeklődni, a főpostán majdnem elzavartak, jogosan, mert reklamálni csak a feladónak lehet az ajánlási ragszámmal, vagy pedig nekem ide kellett volna adni a ragszámot, de ők ezt nem tették meg. De a postán kaptam egy tanácsot, menjek vissza a Haller utcába, és kérjem el a ragszámot, ha nem adják, akkor küldjenek a postának egy másolatot a feladott összegről és a posta kifizeti. Ezeket elmondtam az APEH-nál, ők azt mondták, hogy legyek türelmes, ők megreklamálják a ragszámmal, de ez hosszadalmas lesz, várjak türelemmel. Tisztelt Szerkesztő úr, ha én ilyen késedelmesen intéztem volna a bevallásomat, nem tudom, hogy nekem mennyi büntetést és késedelmi kamatot kellett volna fizetnem. Ezt egy hatóság simán megteheti, őket nem bünteti senki. Kérésemet legyenek szívesek figyelembe venni, és várom segítségüket. Tisztelettel: Bódl Istvánná IX., Üllői út 17. fsz. 1. Tisztelt Szerkesztőség! Lakótelepünk, a „kerület Rózsadombja", és annak lakói nevében és érdekében írok Önöknek. A József Attila lakótelep a főváros legszebb lakótelepe, nem egymáshoz ragasztott panelkockák, hanem tágas, levegős, tele parkokkal, melyeket az ittlakók szeretnek, megbecsülnek, gondoznak. De nem tudjuk úgy igazán élvezni, mint szeretnénk, mert tavasszal legalább két hónapon keresztül fuldoklunk a nyárfák szállongó pihóitől. Ablakot nem nyithatunk, mert a lakás perceken belül megtelik e szeméttel, levegő nélkül pedig élni nem lehet. Mint legutóbbi számukban olvastam: „mintha a dunna szakadt volna ki”, öregek és gyerekek köhögnek, prüszkölnek, fuldokolnak. Annak idején, amikor a lakótelep épült, idetelepítették ezeket a fákat, mert gyorsan nőnek, hamar adnak lombot, árnyékot. De azóta már felnőtt itt rengeteg gyönyörű bokor és égigérő fa, sok-sok színben és fajtában, ideje lenne ezeket a környezetszennyező, az embereket irritáló fákat kivágni, és elsősorban bokrokra cserélni, mert magasra nőtt fákból, melyek elveszik a fényt a lakások elől, elegendő az ami van. Örülnék ha közzétennék soraimat, hátha így az illetékesek is hajlandók lennének felfigyelni e problémára. Üdvözlettel Dr. Kiszel Józsefnó 1098 Börzsöny u. 10. Borravaló A .letéti küldemények" ablaka előtt hosszú sor, előttem meglett korú, keménykötósű férfi - türelmetlen és ingerült -, alig-alig állhatja szó nélkül, ha a postáskisasszony hosz- szabb ideig kénytelen kutatni egy-egy ajánlott levél, csomag, pénzesutalvány után. Közlésvágya hatalmas, már mindannyian tudjuk, a sor végén álló újonnan jöttek is - ki ő, mi 6, s hogy végre megérkezett a táppénze, épp az utolsó pillanatban, mert a hónapos késés miatt már alig volt mit enni adnia a családnak. Értjük és megértjük, a mi családunkban is helye van minden garasnak, kasszánkat igyekszünk jó közgazdász módjára rendben tartani, pontosan tudjuk jóelőre, mire fogjuk majd elkölteni soron következő járandóságunkat. Nem lesz kidobnivaló forintunk, számítunk az óramű pontosságával érkező pénzre valamennyien. Végre emberünkön a sor, a postáskisasszony leszámolja a várva várt táppénzt, nyolcezer és négyszázhúsz forint nem valami nagy összeg. Kenyérre, tejre, némi húsra futja, ha szűkösen is. Irígykedésre nincs okunk. Csak szemünk kerekedik el kissé, amikor emberünk felmarkolván a keserű betegség terheit némiképp könnyítő zöld és piroshasú bankókat, a fémpénzt látványos mozdulattal a postáskisasz- szony kezeügyébe pengeti vissza. S mert a posta szorgalmas dolgozója ezt nem méltányolja, és serényen a soron következő küldemények után kezd kutatni, emberünk kezébe veszi a csillogó fémet, s nem csúsztatja rögvest a többi mellé, nem rakja zsebre, hanem még kihívóbb mozdulattal és még fémesebben az asztalra koppint vele. A két ujj közé csippentett huszas türelmetlenül adja tudtunkra: „hát nem látjátok, ti maflák! ez itt a borravaló, mert ón ilyen ember vagyok... Én még ezt is megengedhetem magamnak.” Mi meg csak szégyenkezünk nyomában, mert mi viszont már nem engedhetjük meg magunknak ezt a rongyrázó bőkezűséget - hogy borravalót pengessünk lépten-nyomon. (N.N. Külső-Ferencváros) 9
