Ferencváros, 1992 (2. évfolyam, 2-12. szám)

1992. szeptember / 9. szám

Mottó: Ha már a sok is kevés... / Itt én egyszer, valamikor na­gyon régen, jó Unicumot is ittam. Mondhatnám, rend­szeresen ittam jó Unicumot, mivelhogy azidótájt rend­szeresen jártam errefelé, mint beteg­látogató egy környékbeli kórházba, és, bevallom, ez a nemes ital nekem segítségemre volt, hogy a bennem lé­vő feszültséget oldjam. Aztán egyszercsak kicserélődött a személyzet. És más lett az Unicum. Élvezhetet­len lett. Már-már alkoholmentes... Évtized is elmúlt azóta, s mostan­ság, hogy megint rendszeres dolgom van errefelé, nem hagyhattam ki, hogy ne nosztalgiázzak egyet. A sze­mélyzet megint új: elegánsak, kedve­sek, gondolom, a vendéglátóipari vállalkozás profi csapatából válogat­ták, a berendezés pazar, semmi nyo­ma itt az „egypártrendszeri kopottas- ságnak”. Az Unicum azonban élvezhetet­len. Még mindig szinte alkoholmen­tes. Nekem pedig egyszer már volt bél­fertőzésem a csapi víztől. * * * „... az anyám például állandóan fél a háborútól. A mai napig fél. Mindig azt hajtogatja, hogy - Kisfiam, vi­gyázzatok magatokra! - És örökké fázik, nagyon fázik. Ül a lakásban, pokrócokba csavarva. És fázik.” Ezeket a lírai mondatokat valami­kor én nagyon elraktároztam magam­ban, mint minden mást, amiről úgy gondoltam, úgy éreztem, hogy a gon­dolat távlatokat nyit meg, inspirál, hogy mélységekbe és magasságokba láthassak, lelki szemeimet „megdol­goztathassam”. Hogy ne csak nézzek - de lássak is. Félbehagyva a vizes Unicumot, el- oldalogtam, s hazatérve előhalász­tam könyveim közül azt, amelyikből én a fenti sorokat megőriztem. Soká­ig kerestem Csapiár Vilmos köny­vét, a Pénzt, de sokat címűt, s köz­ben elgondolkoztam, hogy mennyit változtam én is - valamikor vakon is megtaláltam volna a legrendetlenebb rendben heverő kötetek között, most meg már, mintha nem is érdekelne, hogy megtalálom-e. És mennyit változott a világ is az­óta! Érdekel engem egyáltalán, hogy mit írt például Csapiár Vilmos a nyolcvanas években?! Csapiár Vilmos a vendéglátóipari biznisz, az éjszaka világába kalau­zolt el bennünket: hitelesen, őszin­tén, és ezt nem csupán az egyes szám első személyben megfogalmazott szöveg, a vallomás szuggesztív ereje tette, hanem az is, hogy az ember kocsmába, étterembe, bárba járva, maga is lát, gyanít, megsejt, feltéte­lez - tapasztal egyet s mást. S én, balga olvasó, akkortájt hit­tem: eljön egyszer a tisztesség kora. * * * Manapság se kell „nagy fogyasz­tónak” lenni ahhoz, hogy tudjuk, érezzük: ebbe a cseresznyepálinkába némi vizecske csurrant, s ugyanúgy az Unicumba is, elegánsabb helyeken netán Hubertuszkotyvalék, a nagy- fröccsben ma is másfél deci a szóda, sör gyanánt leáztatott címkéjű Kőbá­nyai kerül asztalunkra nemegyszer, s ha kínai rizspálinkára támadna ked­vünk, kicsi az esélyünk, hogy ne a legolcsóbb vodkát kapjuk... S ked- vünk-lehetőségünk a csalást lelep­lezni oly kevés. A konkrét csalást. Általában a csalásról pedig sem fo­gyasztónak, sem például az árgus szemekkel figyelő, de leggyakrabban hiába kutakodó adóbehajtóknak sincs semmi kétsége. Minden a maga medrében csordo­gál tovább. Nem változik az áru minősége, alig-alig a kiszolgálás minősége, nem szűnik meg a túlszámolás, a kur­rens árukért csúsztatott pénzek to­vábbra is vándorolnak zsebből zseb­be, kibogozhatatlan és követhetetlen utakon - az üzletvezető gondolkodás nélkül fizet a pult alatti áruért, hogy felkínált étele-itala megfelelő le­gyen, a szegény vendég pedig még hálás lehet végül, hogy például pa­calt ehet egy étteremben, és a számo­lási manőver végkifejleteként már- már egykedvűen könnyít pénztárcá­ján: ez van, ezt kell szeretni. Az egyre soványabb erszényű ven­dég tehát valamiféle nemtörődöm bő­kezűségről tesz tanúbizonyságot, gondolkodás nélkül, mintegy bankár­ként pénzeli a korrupciós folyama­tot, a korrupció pedig virágzik, mert pénz mégiscsak van dögivei. Leg­alábbis, úgy tűnik, van ahol van. * * * Megtehetném szigorú következe­tességgel: utána nézek a kihozott anyag mennyiségének és minőségé­nek, összevetem a felszámolt és kal­kulált árakat, utánaszámolok a szám­lán az összeadásnak - s kiverem a balhét, ha valami nem stimmel, koc­káztatva ezzel akár hiányos fogso­rom kiveretését is. De esetleg mégis­csak megkövetnek, ám legközelebb azért jobb, ha elkerülöm ezt a helyet. Ez egy kitalált történet. Minden azonosság a valósággal nem vélet­len, hanem törvényszerű. mert hiszen rossz szájízzel miért is térnék be oda, ahol egyszer már meg­próbáltak átverni. Legközelebb verjenek át máshol - ennyire azért én is adok magamra! Ha meg ritkábban járok, vagy egyál­talán nem teszem be a lábam kocsmá­ba, étterembe, boltba, mert pénzem se nagyon van rá, és ilyenképpen mintegy bojkottálom a bizniszt: te­hát, ha csökken a forgalom - akkor majd nő a haszonkulcs. Az üzlet meg nem állhat. Ami annyit tesz: az árak­nak nőni kell! Emelkedik az energia ára - a ter­melő természetszerűleg emeli termé­kei árát, nevezzük ezt a terméket most sörnek. Az energia ára a szállí­tással megint csak tovább száll a sör­ben, s miközben ha azt egy kocsmá­ban döntöm magamba, az energia- költség növekedését ott is csak föl­számlázzák, merthogy ott is vil­lannyal világítanak, villannyal mű­ködik a videó... Az ám, a videó! A feketepiaci videómásolás és kölcsön­zés díjai is emelkednek, mert a feke­tepiac aztán nagyon gyorsan kom­penzál, és ez is benne van a söröm­ben... * * * Fura egy mutáció az ember. Hogy efféléken dohognia ne kelljen és na­gyon hozászokott már időszaki söri­talához például, végülis egyet akar: pénzt - de sokat. Sokat - de meny­nyit? Például: havi harmincezer fo­rintot? Elérhetetlennek tűnő vágyá­lom ez-, irreális demonstráció, vagy alapvető emberi igény? Ma kis ha­zánkban egymillióan élnek a szé­gyenletesen alacsony létminimum alatt. Nekem ez azt is megmondja, hogy az emberek fele a létminimum körül tengődik - és nem kocsmagon­dok miatt: az üzleti életből én is csak azért választottam most ki éppen ezt a szeletet, mert talán itt érhető tetten a legszemléletesebben, leglátványo­sabban polgári kiszolgáltatottsá­gunk. Pénzt tehát - de sokat! Ezt akarjuk mindannyian. S ha elérhetünk vala­mit, eljutottunk egy szintre, azt vesszük észre, hogy már a sok is ke­vés, nem azért, mert tovább lépnénk, hanem mert megtartani akarjuk ma­gunkat. Csak közben emberségünk ki ne vesszen belőlünk, ki ne kopjon meg­annyi más emberi tartalmunk. Méltó­ságunk, például. Őszinteségünk. Kedvességünk. Figyelmességünk. Türelmünk. H.Á. 5

Next

/
Oldalképek
Tartalom