Ferencváros, 1991 (2. évfolyam, 1. szám, 1. évfolyam, 1-5. szám)
1991. november / 4. szám
Pofozkodó tornatanár, Schwarzenegger és egyéb bűnök Nemrég egy felháborodott szülő — feltehetően a negyvenes korosztályból — a Magyar Hírlap hasábjain elpanaszolta, hogy a Ferencvárosi Tomaklub egyik edzésén a gyerekét kétszer fejbevágta az edző, majd egy másik — hogy is mondjam — keményen farbarúgta. Szögezzük le mindenek előtt: jogos a felháborodás, jogos a panasz. Gyereket megütni semmilyen formában nem lenne szabad, még tréfának szánt erőszakkal sem lehetne élni velük szemben. Lehetne — mondom, és nem is tagadom gyanúmat: szerintem nem múlik el nap, hogy valahol Magyarországon, iskolában, nevelőotthonban, edzésen ne csattanna el legaláb egy „nyak- leves”. Na és? — hallom apáink méltatlankodását — minket is vertek! Aztán szemlesütve mi, a negyvenes szülők korosztálya, mi is bevalljuk, bizony a népi demokráciában is dívott még a nádpálca és a körmös. Végül ugyanezen szülők tegyék a szívükre kezüket, megtörtént-e gyerekük tizenhat éves nevelése során, hogy lekevertek egy pofont? Ezek után pedig próbáljunk egy olyan ember munkájának kulisszái mögé pillantani, aki naponta kerül gyerekek csoportjával kapcsolatba. Tanárok, edzők, oktatók, akiknek pedagógiai-nevelési módszereik — a kivételtől elnézést kérek — bizony ólomsaruban követik azt a kozmikus méretű változást, melyen gyerekeink az utóbbi öthat évben átestek. Ezek a gyerekek kétéves korukban már kezelik a rádiósmagnót, a videolejátszót, a mikrohullámú sütőt, a televízió távkapcsolóját, ötéves korukban felnőtteket megszégyenítően vezetik az autó-, tengeralattjáró-, helikopter- és repülőgépszimulátorokat, úgy lövöldöznek tengeren, szárazföldön és űrben, mint egy öreg tüzértiszt. Az iskolában többet tudnak a genetikáról, magfizikáról, szaporodásról és az elektromosságról, mint a mi tanáraink valaha is tudtak. Az alsó tagozatban számítógépeket kezelnek, tízévesen programokat írnak a gépbe, szövegszerkesztőt használnak. Ezekre a gyerekekre ráomlott a televízió-video-műholdadák információ zuhataga, és nyolctíz, tizennégyéves kis lényekként kiszolgáltatva, védtelenül állnak e hírözön előtt. Hogyan várhatnánk, hogy eligazodjanak, hogy feldolgozzák azokat az információkat, melyek előtt mi, negyven-ötven év mindenminden tapasztalatával legtöbbször elképedve, értetlenül és tanácstalanul állunk? A gyerek pszichéjének önvédelmi rendszere egyet tehet: kizárja az agyát bombázó ingereket. Szelektív kpesség híján az időt használja választónak; egy blődli ameriaki űrexpedíció és egy Schwarzenegger akciófilm után lezárja zsilipéit az osztás, a j és az ly megkülönböztetése, a mellúszás stílusának elsajátítása elől. Vagy nézzük gyerekeink zenéjét; a heavy-metal primér érzékekre ható ritmus-őrjöngése még a lehetőségét is kizár ja a gondolatnak, az elmélyülésnek, a monotóniatűrés képességének, ami nélkül számottevően komoly teljesítmény elképzelhetetlen. Az amerikanizálódás áldásaiért azonban túl nagy árat fizettünk. Az akciófilmekben, a horrorban patakokban folyó paradicsomvér, automata fegyverekkel, lézerrel halomra gyilkolt robotok és emberek pusztulása, a történetek mindenáron a valóságba ültetett adaptációja elvette a gyerekektől a mese és a valóság elkülönítésének lehetőségét. Amíg a gonosz boszorkány, a hétfejű sárkány fenyegette a főhőst, a gyerekek izgultak a hősök életéért és biztonságos győzelméért. Most egyetlen filmben huszonkilenc „indi- ferens” ember, járókelő, fegy- őr, rendőr, sofőr és bankalkalmazott meghal, a kioltott emberi élet lett a győzelem záloga. Még Tom, a macska is kétdi- menziósság lapítja szét az egeret, sebaj, a következő kockán már megint ép és egészséges. Csak éppen gyerekeink agresszió- és erőszakképe, az emberélet egyedi és megismételhetetlen szentségének értéke szenvedett helyrehozhatatlan károsodást. Nekünk, felnőtteknek lenne a feladatunk rendet tenni a világukban, azonban — megint csak elnézést kérve a kivételtől — a felnőttek képtelenek ezt megtenni. Fizetett munkaidejükben minden energiájukat felemészti a „tananyag” átadása, a kötelező ismeretek puszta felsoro lása. Hol marad akkor a nevelési célzat megvalósítása? Mikor van alkalom és idő értékek közvetítésére, megtanítani őket becsületre, tisztességre, férfiasságra, munkaszeretetre, mu- katiszteletre, igazságra, megbocsátásra, vallási türelemre, hazaszeretetre, egyenjogúságra, a felnőtt modellre, a másság tolerálására? Ma a foglalkozásokon és a tanórákon a nevelés kimerül a fegyelem fenntartásában, az órák némán-csendes nyugalmának biztosításában. Gyerekeink nem rosszabbak, nem jobbak mint mi voltunk. A mi gyerekeink egyszerűen mások. Más módszerekre lenne szükség. Sajnos, és harmadszor is elnézést kérek a kivételtől, ezt a módszert a mi társadalmunk még nem találta meg. Marad a faekével és a kerék feltalálásával egyidős megoldás, a testi fenyítés és a pofon. Bocsássuk meg bűneiket. Horváth F. Miklós 9
