Ferencváros, 1991 (2. évfolyam, 1. szám, 1. évfolyam, 1-5. szám)
1991. október / 3. szám
Lapszél OLAJ. A kőkorszaki billencs — E ontosan illő kifejezés ma már egy arminc évvel ezelőtt is öregnek számító Skoda teherautóra —, ez az éktelen füstöt okádó közlekedési rom, csak úgy tud belállni terhével az építkezéshez, hogy keresztül tolat a játszótéren. Előfordulhat ilyen. De miközben lebillenti a sódert, a hidraulikából ömleni kezd az olaj. Ilyen is előfordulhat, sajnos: már észre sem venném tán, ha nem a játszótéren maradna ott a fekete folt, vagy egy előre nem várható meghibásodás következménye volna. De ebből a szörnyetegből üzemszerűen folyik az olaj. A szörnyeteg oldalán magánfuvarozó hirdeti: szállíttasson velem! A legolcsóbb vagyok! A VÁLLALKOZÓ. Azt mondja a gépkocsivezető, mit kötözködök én ővele, ő csak itt egy alkalmazott, és ugyan neki se tetszik ez a járgány a maga füstjével-olajával, de ebben a pillanatban örül, hogy lyuk van az alsó felén, és valami munkához jut egyáltalán. Az ott a főnök a’, ahhoz menjen, takaríttassa el vele az olaját. A Legolcsóbb Főnökr01 nem sikerül megtudnom, milyen szeme van - elnéz mellettem a semmibe. Talán a jövőjét kutatja - miközben múltjáról hadar nekem, hogyaszongya: én világéletemben a magam ura voltam, nem tudtam leakasztani sehonnan megváltó kölcsönöket, hogy átstartoljak Mercédeszekre, úgy ám! A magam pénzén és a magam erejéből vittem arra, amire vittem, és nem szégyellem, de mind a tizenöt kocsim ilyen, mert nekem csak ilyenre telik. MORÁL. Végül is megint megszé- gyenülten távoztam valahonnan, ahova különben jószándékkal kopogtattam. Meglehet, hogy lapátot-talicskát kellett volna vinnem, s feltakarítani az olajfoltot? Vagy ajándékoznom egy új Mercédeszt? De hát, talán nem is az én dolgom... Az én dolgom, hogy megmondjam, mit gondolok erről a már a szocializmusban is vállalkozóról. És én azt gondolom, hogy a Legolcsóbb Főnök nekünk nagyon drága volt a letűnt világban is, s nagyon-nagyon drága manapság is, mert ez a szemlélet még sokba fog nekünk kerülni. CSÚSZDA Láttam már elcsúszni önfeledten rohanó gyermeket olajfolton, láttam elbukni nemzetinek mondott vállalkozást, mert a Nagy Blöff eresztékein egyszerre csak csorogni kezdett a szenny. Ez a Ferenc téri játszótér most a környék rekonstrukciója miatt lényegében romokban hever, de ez a gyerekeket nem érdekli, nap mint nap birtokba veszik a grundot. Homokot szórnak az olajra, s rúgják a bőrt. Az élet nem áll meg.-hercegMI VAN (NINCS) A POSTALÁDÁBAN? „Olvasallanul dobjuk ki a szemétbe ezeket az újságokat. Érti uram, olvasatlanul!” E szavakkal vette ki postaládájából és gyűrte össze a FERENCVÁROS próbaszámát egy szomorkás tekintetű, megfáradt — de az egyéni véleményének igazságtalanságáról mély meggyőződéssel bíró — úr a Középső-Ferencváros egyik bérházának lépcsőházában. Kezünkben egy kö- teg újsággal — mivel hogy csak sajnálkozásunkat tudtuk kifejezni neki — egy utolsó kísérletet téve arra, hogy megpróbáljuk meggyőzni: most az egyszer még tegyen kivételt. Ez az újság talán más lesz, mint a többi, a számára — és sokunk számára ugyanúgy — érdektelen hirdetések tömegét tartalmazó újabb és újabb „lapok” és „félcédulák”. Hétköznapi Don Quijoténk azonban - élve emberi szabadságjogával — hajthatatlan maradt, s nem vette észre azt az őszülő nénikét, aki néhány lépésre tőlünk az ajtaja előtt ülve, lábánál kopott szőrű, sovány kutyájával, fellapozta és olvasgatni kezdte a zöld fejléces újságot... Istenem, hitte volna-e apám — úgy jó húsz évvel ezelőtt —, amikor egy Rába-parti kisfaluban nagyreményű egyszem csemetéjenként budapesti katonáskodásáról, a Fradi-meccsek hangulatáról mesélt, hogy fia egykor majd úgy fogja ismerni a kerület utcáit, úgy igazodik el a sötét lépcsőházak kirakott-megúnt tárgyai között, ahogy bukdácsoló kisgyermekként a saját udvarukban sem tudott soha. Már talán azt sem gondolta volna akkor, hogy itt, ebben az országban úgy lesz fásult és közönyös a köz hangulata — s nem lesz ennyi lecsúszott ember —, hogy a rendszert posztkommunistajelzővel illethetjük, túl az első szabad többpárti választásokon, s az ideiglenesen nálunk állomásozó testvéri tankoknak is csak bottal üthetjük kerozinos nyomát... Az ajtók mögött — miközben újabb levél- szekrényekbe juttattuk el a hír hordozóját — jóval egyszerűbb dolgokról szólt (szól) az élet, s biztos, hogy nemcsak a Ferencvárosban: árakról, bérről, kölcsönről, perspektívátlanságról és mindennapi alkoholról, jogos és jogtalan indulatokról. Mindez, az egy-egy házban eltöltött néhány perc által különös helyzetek elé állított bennünket, fortélyos leckét adva fel az általánosítani akaró, önmagát bölcs társadalomismerőnek álltató, átmenetileg fizikai állományú „örök” értelmiséginek, aki mintegy szociológiai tanulmányúiként is próbálta megélni ezt a piacgazdaság adta lehetőséget. Hisz olyan döbbenetes volt látni több tagú, kisgyermekes családokat néhány négyzetmétere: egymás mellett sorjában az egyetlen helyiségben a lavór, a bili, az asztal a vacsorával, a tévé, a kanapé és a mosogató. Már csak egyetlen dolgot hiányolt és keresett az avatatlan kíváncsiskodó szeme: a szociális háló mindent felfogó fonatait... Ugyanakkor másutt, a többemeletes, kaszárnyaszerű épületek füstös, némelykor vizeletsza- gú odújainak ablakaiból itt-ott színes tévé fényei szűrődtek ki, s egy pillanat erejéig zavaros eleggyé keveredett az ingerek kiváltotta gyo- morrángás, az üres üvegek között majdhogynem eltűnő, és az ágyban heverésző férfi csodálkozó arcának ráncos hegei. Tán jobb is, hogy szoros munkatempónk nem engedett többet egy-egy villanásnál: kivéve, ha olyan eset történt velünk, mint a Ráday utcában is, ahol egy úr, erélyes és a legobszcé- nebb graffity szó- és képhasználatát is felülmúló hangnemben kioktatott bennünket munkánk és általában a sajtótermékek színvonaláról, „méltatva” egyúttal a Polgármesteri Hivatal vezetőinek általa, mondhatni, nem sokra becsült tevékenységét. De rosszindulatra vallana, ha csak ezek a „kellemetlen” esetek kerülnének terítékre, hisz nagyon sok kedves és megértő emberrel is találkoztunk, akiknek néha bizony mi is csak gondot jelentettünk: ezúton fejezzük ki hálánkat és köszönjük meg türelmét azoknak a főként — de nem csak — földszinti kerületi lakosoknak (legfőképpen a József Attila lakótelepen), akiket esténként zavartunk, bebocsátást kérve a zárt i lépcsőházi kapukon. Bizalmuk a jelenlegi köz-* biztonsági körülmények között különösen értékes számunkra. Csakúgy, mint azé a kedves hölgyé, aki a Sobiesky János és a Tűzoltó utca sarkán álló házban saját otthonába hívott be egy pohár vízre, s használhattam fürdőszobáját is. Erről csak az jut eszembe, hogy egyes utcák, lépcsőházak illatáról ítélve valahogy emberibb lenne az élet, ha minden szükségletet a megfelelő helyen végeznének el, nem úgy, mint a sétáltatott kutyák, széltébe-hosszába... E furcsa moralizálás után álljon ennek az „élménybeszámolónak” a végén még egy jókívánság a kerület valamennyi lakójának; hogy mindannyian megéljék azt, amikora FERENCVÁROS című lap egy épülő-felújuló városrész híreiről fogja tudósítani időről-időre gazdagodó polgárait. Varga Csaba i— Ferencváros^ AIX. kerület polgárainank lapja Kiadja: a Ferencvárosi Önkormányzat Felelős szerkesztő: Vathy Zsuzsa Tördelés: Dr. Keserű József A szerkesztőség címe: Bp. 1092 Bakáts tér 14. III. em. 3. Készült: az ANTIKVA nyomdaüzemében 1097 Budapest, Illatos út 3. Msz.: 91.146 Nyomdavezető: Andks László 16
