Ferencváros, 1991 (2. évfolyam, 1. szám, 1. évfolyam, 1-5. szám)
1991. szeptember / 2. szám
Rendetlen közügyeink Egy „önkényes” túra tanulságairól NÉHÁNY ÉVVEL EZELŐTT A boulogne-i erdőben, Párizs „városligetében” kempinget kerestünk, amikor harsány kiáltás hangzott fel a fák közül: „ide gyertek, magyarok!”. Már alkonyodon, s a kedélyes, bennünket magyarul megszólító társaság hívására szívesen letelepedtünk, mintegy „önkényesen”, párszáz méterre a „hivatalos” táborozó helytől. Invitálóink - magyar turistáktól szokatlan - kedvességgel pártfogásukba vettek, s mire lement a nap, a rögtönzött kemping társasági életének résztvevői lettünk. Hamarosan nyilvánvaló lett, hogy világlátott emberekkel hozott össze bennünket a véletlen: hallhattunk a svéd, olasz, osztrák szokásokról, kanadai, görögországi kalandokról, de a legtöbb mese talán arról szólt, ki hogyan menekült-jutott ki az anyaországból. S az anyaország szinte senkinek sem Magyarországot jelentette, hanem a velünk szomszédos államokat. Beszélgetőtársaink eredendően román, jugoszláv, csehszlovák állampolgárok voltak, s még olyan is akadt köztük, aki Ausztriában született. Mintha a közös nyelv terelte volna új ismerőseinket egy társaságba, csak később derült ki, hogy státusuk is azonos: valamennyien hontalan okmányokkal utazgatnak szerte Európában. S mi mindent tudtak Európáról! Elmesélték például, mi a különbség a skandináv és az olasz rendőr között, mikor nyúl fegyveréhez a francia rend őre, milyen motorokat, illetve autókat használnak. A legrészletesebb, vitákkal fűszerezett elbeszélések az egyes országok szociális rendszeréről, intézményeiről szóltak. Csupa olyan érdekesség került terítékre, amivel egyetlen útikönyv sem foglalkozik. Ha valaki néha idegen nyelven szólalt meg, általában ráhibáztam, honnan származik. Hajnaltájt már oszladozott a társaság, amikor egy Kanadából visszatért osztrák fiú addig nem hallott nyelven tett egy megjegyzést. Csak akkor jöttünk rá, hogy olyan európai cigányok vendégei voltunk, akik hontalanul is magyarnak vallják magukat. ELŐÍRÁSOK ÚTVESZTŐJÉBEN Ez az „önkényes” boulogne-i éjszaka jutott az eszembe, amikor kiléptem egy omladozó, elhanyagolt középső-ferencvárosi bérház kapuján. Önkényes lakásfoglalóknál jártam, akiknek élete, hányatott sorsa arra volt példa, hogyan próbálnak a nyolcvanas évek végén, a kilencvenes évtized elején a cigányok honosságot szerezni Budapesten - lakáshoz jutni, s élni a maguk törvényei szerint. Mert hiába, hogy magyarnak születtek, mintha mérvadónak csak a saját értékrendjüket tartanák, s az általános törvényes előírásokból annyit hajlandók elfogadni, amennyi józan ésszel felfogható. A jogi fontoskodáshoz nincs érzékük. Bevallom, lakásügyekben én sem vagyok járatos (lakáskérvényt még sosem írtam), ám mint közügyekben érdekelt tollforgató, annyit mégis sejtek, hogy ha valaki két év alatt kilenc lakáskérvényt ad be, nem ér annyit, mintha kilenc év alatt kétszer töltené ki a kérvényt Az önhibájából vagy a társadalom hibájából nehéz helyzetbe került ember csupán arra figyel, hogy kérvényt kell beadni, s bizonyára nem árt, ha többször teszi. S így van ez valamennyi hivatallal, társadalmi szervezettel való ügyében is. Végighallgattam néhány élettörténetet. Egyrészük mesélés közben alakult át - miután elhangzott a hivatalnak szóló változat. Nem nyomozó, fehérnemú-vizslató szándékkal tértem be egyik lakásba sem, csak megérteni szerettem volna, miért és hogyan kerültek kilátástalan körülmények közé az ott lakó emberek. S éppen, mert követni akartam a történeteket, nemegyszer észre kellett vennem, hogy az egyes „sztorik” egymásnak ellentmondanak. Meghőkkenve tapasztaltam, hogy bizony olykor „palira vesznek". Lehettem volna agresszív, visszakérdező, rendreutasító, de egyre inkább éreztem, hogy fényes logikám fitogtatásánál többet ér, ha figyelmes maradok. Sokszor a mesélés varázsa, lendülete uralkodott az elbeszélőn, s már engem sem érdekelt a mese igazság- tartalma. MINDENNAPOS FÉLELEMBEN Az volt igaz és tényszerű, amit láttam. A lakásokban tisztaság és rend volt, s a bérházak állapotát, a földúcolt körfolyosókat, az omló vakolaté falakat látva azt is elhihetem, hogy szükségből és nem randalírozás céljából költöztek ide. Persze „randalírozás” is előfordul, ezt nemegyszer az „önkényesek” is nehezen viselik el egymástól, de a régi lakók egyrésze (kiket a cigányok parasztoknak neveznek) szenved a házbeli viharos összetűzésektől, e házakban szokatlan hevességű mulatságoktól. Azok az épületek, amelyekben önkényes lakásfoglalókat látogattam meg, szinte javíthatatlanok. A lakók (bármilyen státusúak is) mindegyike félelemben él, mert senki sem tudja, meddig tart ez a romok közötti együttélés. A bontás időpontját a régi „törvényes" lakók sem ismerték. Reméljük, nem járnak úgy, mint az egyik „önkényes” házaspár asszonylánya és veje. Míg a fiatal házasok rokonlátogatóban voltak, a bontással megbízott emberek minden előzetes értesítés nélkül ósszedőntótték az épületet, melyben a lakásuk volt. Két év alatt megszerzett bútoraik a romok alatt maradtak, csak kevés ruhaneműt tudtak kihúzkodni a téglák közül. Delet harangoztak, amikor kiléptem a rokkant-nyugdíjas cigányzenész otthonából. A világos, barátságos lakásban éppen ebédhez készülődtek. A másfélszobásnak mondható lakrészben négyen élnek, s akkor érkezett éppen látogatóba lányuk, férjével és kisgyermekével. A kapuban különös kirakat állított meg. Az utca túlsó oldalán egy nyomorúságos pincelakás tárulkozott ki a déli verőfénynek. Nem törődve e látvánnyal, azt próbáltam elképzelni, hogyan terítenek hét személyre abban a piciny lakásban, melynek lakóitól néhány perce búcsúztam el. A pincelakásban semmi sem mozdult, s miközben a kőrút felé ballagtam, szívesebben gondoltam a párizsi hontalan cigányokra. Közben persze azt sem felejthettem el, hogy akkor, Párizsban nyugtalanul töltöttük az éjszaka hátralevő részét. Bevallom, féltünk egy erdőben aludni új ismerőseinkkel. És azt hiszem, hogy a mi apró turista-fél- szúnk semmi volt ahhoz képest, amit az önkényesek által megszállt házak lakói nap mint nap átélhetnek. Órszigethy 11
