Ferencváros, 1991 (2. évfolyam, 1. szám, 1. évfolyam, 1-5. szám)
1991. augusztus / 1. szám
RENDETLEN KÖZÜGYEINK KI A HAMISKÁRTYÁS? Nem vagyok eltökélt kártyás, így csak irodalmi élményeim és szóbeszéd alapján adhattam igazat a szociális ügyekben jártas szakértőnek, aki elmagyarázta nekem, hogy a szenvedélyes kártyás játszmát játszmára halmoz, s akkor is meg van veszve két forint nyereségért, ha már többezret besöpört. Nem két ultiparti között kaptam ezt a felvilágosítást, hanem több „környezés” (gyengébben kedvéért: környezettanulmány) elmesélése után: ezen alkalmakkor a szakértőnek sikerült kiderítenie, hogy a segélyért folyamodó „jogosulatlan” a támogatásra. Megtudtam, hogy vannak szegényemberek (körülbelül minden negyedik-ötödik segélyezett), akik játékos kedvű hazardőrök. A szakértő feltételezése szerint ők minimális befektetéssel akarnak pénzhez jutni: „írnak egy kérvényt, aztán elviselnek engem arra a félórára, amíg környezek, s ezzel keresnek havi 1000 -1500 forintot” - hangzott a magyarázat. A „környezési” beszámolókat hallgatva arra gondoltam, hogy szívesebben hazardíroznék a kártya mellett a kocsmában, mint hogy a saját fotelomba a biztos nyereség reményében egy „környezőt” ültessek, aki esetleg felfedezi elhallgatott élettársam vagy unokám intim fehérneműjét. A magam finnyás ízlésére bárki mondhatná, hogy - a kártya nyelvén szólva - kibicnek semmi se drága. E megjegyzés helyénvaló is lenne, hiszen nem az újságíró gondja a szűk szociális keret elosztása. írnom mégis kell erről a szakértői gyanakvásról, mert kiszolgáltatott, hátrányos helyzetű emberek sorsát keseríti meg. Aztán találkoztam olyan szociális munkással is a kerületben, aki raffinériá- ját nem a segélyt kérők „csalásainak” leleplezésére használja, hanem elsősorban a nehéz helyzetbe került emberek gondjainak megoldása érdekében. Az ő véleménye szerint még a legügyesebb szegényember sem tud annyi pénzt összeszedni segélyekből, amely elérné a mai létminimumot. Dönthet így, vagy úgy egy-egy kérelem felől a szakértő, bajos elosztani a keveset, s végtére az a „környező” sem hibáztatható, aki munkájában legfőbb szempontnak a közpénz igazságos elosztását tekinti. Az emberiesség és segítőkészség háttérbe kerüléséért nem az árgus szemekkel figyelő szakértő a felelős. Az igazi hamiskártyás mintha valaki más lenne. A rendszerváltás előtt alakult ki a „jogosultság” fogalma, a jogosultság megállapításának technikája. A rendszerváltás után a szociális célra fordítható összegek ugyan emelkedtek, s szinte a szegénység növekedésével együtemben szaporodtak a segélyezés jogcímei is. így aztán a segélyezésben eljáró szakértőnek mind több féle körülményt kell mérlegelnie a méltányos döntéshez - a régtől szokásos technikával. Ma úgy látszik, a szociális segélyek rendszere éppen e régi technikán fog megbukni - az állampolgárok „nagykorusítása” miatt. Az örökölt technika ugyanis nem számolt a személyiségi jogokkal: a korábbi rendszer arra épült, hogy mindenkiről minden bármikor megtudható, s e tudomások korlátlanul fel- használhatók. Új személyi igazolványok készülnek, kimúlóban a személyi szám. Egy-kettőre eljön az az idő, amikor hivatalosan bizonyíthatatlan lesz, hogy valaki nem szegény, nem hátrányos helyzetű, nem rászoruló. És akkor annak a szervezetnek, amelyik feladatul kapja a szegények támogatását, el kell majd hinnie, hogy aki szegénynek mondja magát, az szegény és nem hazardőr. Félő, hogy amíg a kormányzat nem rukkol ki szociálpolitikai csomagtervével, a szakértő nyomozni kényszerül, a hátrányos helyzetű állampolgár pedig a szegénység csapásán túl az általános gyanakvást is kénytelen elviselni. Mert az intézményi bizalmatlanság a társadalmi ellenérzéseket is fokozza, s ha nem változik a szociális ellátás intézményrendszere és technológiája, a szegénység, amit a pártállam nemlétezőnek tekintett, a társadalom ítélőszékén hovatovább bűnné válik. A szerencsésebb előéletű civil társadalmak praxisában természetes a szegénység, a munkanélküliség, de az a jóhiszemű nézet is, hogy az emberek dolgozni akarnak. A hetvenes évek végén Dániában jártam, s mint szociális ügyekben járatlan turista, meglepődtem a tőlünk idegen állampolgári mentalitáson. Újdonsült dán ismerőseink elmondták, hogy a normális ember dolgozni akar, akkor is, ha felmondott állása után magasabb lenne a munkanélküli segély, mint képtelenségből elvállalt új munkhelyén a fizetése: a munka nélkül maradt könyvtárosnak taxisként kevesebb volt a jövedelme, mint a segélye lett volna, s a tervezőmérnöknő óvodai dadaként tudott csak elhelyezkedni. A munkaszerető dánok azt is elmondták, hogy vannak persze, akik nem találnak munkát, s magától értetődő, hogy el kell őket tartani, sőt a munkakerülőket is, hiszen azért mert mások, mint a többség, nekik is élni kell valamiből. A társadalom minden állampolgárának a létéért felelős. E felfogás, úgy vélem, nem a nemzeti karakterből következik, hanem az általános jólétből. Aki jómódban él, megengedheti magának a tolerancia luxusát. De nem biztos, hogy a szegénység társadalmi elfogadására addig kell várnunk, amíg hozzánk is beköszönt a gazdagság. Addig is tenni kell valamit, hogy ne szabaduljanak el az indulatok, mint például a napokba n-hetekben zajló bérlő-kijelölés ügyében. Az önkormányzat a korábbi 4 356 igénylő kérelmét megvizsgálva, ötvenkettőt minősített jogosultnak. Ajelöltek listáját közszemlére tették abból a célból, hogy a kerületi lakosok tegyék szóvá, kinek a kijelölése ellen van kifogásuk. Napok alatt nagy halom észrevétel gyűlt össze: bizonyára valamennyi arról szól, hogy XY miért nem „jogosult” a lakásra. Ember embernek farkasa lenne? Hogy a szociális ügyek nincsenek rendjén, az önkormányzat is nap mint nap tapasztalja. A képviselőtestület úgy döntött, hogy nem vár tovább a kormányzati megoldásra, meg kell szabadulni a régi technológiától, s ehhez új, testreszabott kerületi szociálpolitikai koncepció szükséges. Aszociális ügyekkel foglalkozó bizottság a témában járatos szakembert kért fel. Abban reménykednek, hogy az ő ötleteire, tanácsaira támaszkodva kialakíthatnak majd egy életképes, a helyi viszonyokhoz és lehetőségekhez igazodó szociális rendszert. Ha ez megszületik, kevéssé zavarja majd a szociális ügyeket az ilyen-olyan kártyaszenvedély. Talán azt is könnyebben elviseli, ha valahol akad még hamiskártyás. Őrszigethy 13
