Keresztyén Igazság, 1938, 1944
1944. július / 7. szám
164 nul egyek az egész Európát rázó világnézeti és politikai harc azonban nem mehet el nyomtalanul a legjobb magyar fiatalok szellemi élete felett. Minden,ik csatlakozik valahova Jobbra és balra verődnek az írók, s közben történik egy csoda — Tatay Sándorral (alig valakivel még ebben a táborban). Míg mindenki a politika táboraiba kényszerül, Tatay megépül írónak! Ö, aki benne volt az indulás és szervezkedés legforróbb mozgalmaiban, tisztán kimentette a huzavonából önmagát, az írót. Tatay nem „tartozott * sehová, s mégsem lúgozódott ki a mondanivalója. Az elefántcsonttorony dalnoka sem lett. Jön a Zápor, a Jelek a porban, a Csipke és a Húshagyókedd, s mind egy-egy hitvallás szerves és igaz magyar álláspontjáról, ugyanakkor azonban mindig tisztább írói alkotás. Tatay sohasem írt politikai vagy társadalmi cikket, sohasem lett agitátorrá, mégis elmondta eddig, amit el kellett mondania a mi kortársainknak, ha nem akartak hazudni, hallgatni, vagy hamisan prófétáim. Tatay széles szemhatárú, nagyobb Szintézisű mondanivalót épít, s minden írásában mindig jobban ígérkezik az a bizonyos „nagy regény“, amely ott ég a szívében, forralja az agyát és amit mint mind közelebbről csalogató lidércét, elszántan kerget egész életmunkájával. Ez Eké-ben azt mutatta, hogy nemcsak mesélnie kell az írónak, hanem fel is kell Vennie a népe áorskérdéseit. Kicsit idegen még a hangja, de minden olvasó érzi, högy Tatay érzi a lényeget. Nem lenni agitátorrá, de nem lenni sápadt meséidnek sem. Nem is írónak és prófétának lenni egyszerre. Csak írónak. De magyar írónak, ma, vagyis írónak, aki benne él a közösségében, s nem tud gyökerek nélkül élni. A Zápor falusi történet, de nem a szűk parasztságé csupán, hanem együtt él benne a falusi értelmiség és a nép. A regény népe organikus egész, egy szervezet. A szereplők egymás bűnének, egymás bűnhődésének, egymás reményeinek hordozói. Még nem a „nagy regény'*. De itt is érezni, hogyan tágítja a horizontot maga körül, s hogyan sűríti a szintézisét. Egy komplikált szintézisért való küzdelem hősi munkája bontakozik ki előttünk. Érezzük, hogy Tatay már nem lesz „népi“, akik közé indult, de nem lesz „.urbánus“ sem, akik közé a csalogató budapesti út vezeti, hanem magyar író lesz, aki nem fog megelégedni partikuláris csoportszellem harsonásának szerepével. Aztán jön a Jelek a porban. Tatay még egyet tágít a dimenzióin. Felfedezi, hogy vertikálisan is tele van a világ élményekkel. Írása már több, mint beszámoló az életről, a mindennapi kenyér- és szerelemharcról. Tatay körül megszólalnak a „kék hangok“. Beszélni kezdenek a színek, a feihők, a madarak, a dolgoknak különös jelentősége születik, a tárgyak spirituális sugalmazásokba fognak körülötte, s Tatay elkezdi kutatni a Lelket. Először önmagában. És érzi, hogy az életének valami belső hangsoron s egy még bensőbb szín-ösztön-szellem-világban különleges, csodálatos jelképvilága bontakozik ki. Ez a könyv még egy lépés az összetett szintézis keresése felé, s ugyanakkor új kísérlet az egyszerű kifejezésre. Tatay itt válik el nagyképű „lélekelemző“, „spirituális“ urbánusainktól. Szimpla élmények komplikált kifejezése helyett összetett élmények egyszerű kifejezésére tör. A Csípké-ben pedig elér írói teljesítménye eddigi csúcsára. A kritika legnagyobb novellaíróink közé emelte ennek a könyvének a nyomán, s azért nem rettenünk meg most mi sem a dicsérő jelzőktől. Ebben a könyvben a műgond és ugyanakkor a lélek a tökéletes írói alkotás egységében jelenik meg. Minden novellának más és más a témaköre és mindegyikben egységesen biztos az emberábrázolás, helyzetrajz, hangulat. Ez Tatay sokoldalú írói érdeklődésének és érzékének bizonyítéka. Ügy halljuk, a kötetet franciára fordítják. A magyar irodalom dicsőséget fog vele szerezni a próza hazájában is. Tatay legnagyobbszabású alkotása a Húshagyókedd, melyben a harmincas évek budapesti életét és annak belső, erkölcsi-politikai-társadalmi rejtelmeit akarta megírni. A regény szerteágazó, sokfonalú meseszövése ugyan az írónál biztos kézben van, mégsem elégít ki egészen. A fejlődés
