Keresztyén Igazság, 1938, 1944
1938. október / 10. szám
kokra való szétparceílázás, hanem vegye át az állam egészben új tulajdonosként és azután telepenként, tagonként, adja oda bizománybirtokokként felelős, nemzeti munkaszolgálatban kiképzett, szabad vállalkozók csoportjának. Nem lesz így értelme sem a birtok-akkumulációnak, sem az egykének, mert egy vállalkozónak csak egy telepe, tagja lehet s gyermekei új tagokra rajozhatnak ki. Hogy egy ilyen gazdasági reformhoz csak hozzá is lehessen kezdeni, annak előfeltétele, hogy az ország egész területe és népessége, egyéb viszonyai fel legyenek dolgozva szociográfiailag, főleg pedig a kialakult tájhazák szempontjából. Nem célunk mindezzel kifejteni, csupán megérzékeltetni azt a belső formát, amelyet Németh László jelent. Aki ebben a formában belsőleg el tud helyezkedni, annak a többi nagy magyar problémák új, a szokásostól merőben elütő látása magától adódik. Hogy mennyire elüt a szokásostól ez a látásmód, illusztrálja a trianoni magyarság felfogása. A 16. században prédikátor őseink s hatásukra népünk a török veszedelmet, minden külső csapást úgy tekintette, mint Isten igazságos büntetését vétkeink miatt. Újuljunk meg, térjünk meg és Isten leveszi rólunk ostorozó kezét, — ez volt belőle a következtetés. Ma azonban a töröknél nem kisebb trianoni csapást nem így fogtuk fel. Beszédekben és írásokban volt sok kard- csörtetés, de magyar bűnbánat alig. Trianonra s a világválságra való hivatkozás ürügye alatt a belső átalakulás, a magunk revíziója elmaradt. Aki pedig magyar bűnöket mert szóvátenni, megrágalmazták, hogy ellenségeink igazságtalanságait kisebbíti. Németh László vallása nem „magánügy“ vagy az élettől elvonatkozó kegyes gyakorlat, hanem belső magatartásból fakadó önalakítás és világszemlélet, az élet értelmének, minden jelenség céljának keresése: érezzük, hogy nem vagyunk a magunk urai, hanem felelősek, de nem az életnek, nem a társadalomnak, nem is észbeli vagy írott törvényeknek, hanem egy, e világon kívüli személyes hatalomnak, akinek parancsai vallásos érzésünkben jutnak öntudatunkra. Ezeket a parancsokat nem elég megérezni és elgondolni, hanem érettük kiállva, önmagunk ellenére is meg kell valósítanunk. Az egyházakat ugyanazzal a váddal illeti, amellyel a szocializmust: hozzá vannak nőve letűnt korok elavult világképéhez s az egyházakon belül nincs meg a lehetőség „az óbort új tömlőkbe tölteni.“ Ezt a vallásosságot nem lehet maradék nélkül liberálisnak (vallásos érzés, egyháziatlanság) és humanistának nevezni (törvény, tolsztoji tragikum). Lássuk meg felfelé mutató, felülről való vonásait is: „Tetteim nem arra tekintenek, amerre a fák és állatok tettei. Lelkem köldökzsinórja kivezet ebből a világból. Leghűbb hűségemmel nem abba a törvényszerűségbe kapaszkodom, amelyet sejtjeim és molekuláim érdeke diktál. Amikor magamhoz ragaszkodom, egy túlvilágihoz ragaszkodom, onnan kapom az erőt, onnan a megnyugvást. Vallásos vagyok.“ Ennek a
