Képes Hét, 1930 (3. évfolyam, 1-7. szám - Prágai Magyar Hírlap március-novemberi melléklete)
1930-01-05 / 1. szám - Komlós Aladár: A forget-i kastély titka
<4 főkefe ííttítu 4'ifífaL. fxui Komiój aíama mm— — „A forget-i kastély titka“ egy francia regénynek a címe volt, amelyet a francia nyelvtanárnőmön, Madame Héléne-en kivül senki sem olvasott s mégis mindenki ismert a kisvárosban, ahol gimnazistáskodtam. Ez a regény, minden túlzás nélkül, egy buján terjeszkedő növény módjára mintegy siirü indákkal fonta be az egész várost. A kastély titkairól meséltek nálunk a szülők a gyermekeiknek, a gyerekek a dajkáiknak, az elemisták „apa - mama“ helyett „marquis - marquise“-t játszottak minálunk, igazán alig akadt ház, ahol Pierre marquis és Sophie, a felesége történetét ne ismerték volna, azon az utón volt a regény, hogy megmagyarosodjék, gyökeret verjen és helyi népmondává váljék, nem csekély fejtörést okozván a folklóré jövendő kutatóink, akik aligha tudnák megfejteni, hogy kerültek a francia ponyvaregény motívumai egy szinmagyar kisvárosba ... Mme Héléne, akinek „A forget-i kastély titkai“ Magyarországon valóban rendkívülinek tekinthető népszerűségét köszönte, nem kevesebb, mint negyven esztendőn át mondta el a regény tartalmát a növendékei’ nek nemzedékről nemzedékre. Miután pedig madameka — ahogy alacsony termete miatt a városban általában nevezték — tizennyolcéves korában került hozzánk nevelőnőnek Dél-Franciaországból, könnyű kiszámítani, hogy az én gimnazistaságom idejében, mikor ez a történet lejátszódott, már a hatvan felé járt. Töpörödött, vékony kis asszony volt, mint egy kiéhezett öreg madár, emlékszem, mindig sötét ruhákat viselt, csak az orra volt kissé vörös, azt beszélték, a pálinkától. A földbirtokosok, akik valaha behozatták őt Magyarországra, régesrég elszegényedtek, Madame Héléne azonban már nem tért vissza a hazájába, ottmaradt minálunk s férj’ hez ment szegény egy elcsapott részeges jegyzőhöz, aki verte őt. Negyven éven át tanította ugyanarra a pár francia szóra a magyar kisváros nehézfejü és lusta gyerekeit. Igazán nem csoda, hogy lassacskán kezdte elfe= lejteni az anyanyelvét s az én időmben már szép polóc tejszólással ejtette a francia szavakat. Ha a „Lettres de inon moulin“-ból egy-egy ritkább szó értelmét kérdeztem tőle, akkor olyan neheztelő csodálkozással rázta meg mindig a fejét: „Ah! . . . que dites Vous? ... je ne connais pás... nem ismerem’’; mintha azt mondaná: „Ejnye, ejnye . .. milyen képtelen furcsa szavakat találnak ki ezek a maiak .. .“ Harmadik éve voltam Madame Héléne tanitványa, mikor végre érdemesnek találtam a „forget-i kastély titkai“’ba való beavatásra. Az órák nem az avoir és etre segédigék gyakorlásával teltek el ezentúl, hanem komoly konverzációkkal, azaz hogy a Regény kölcsönös elmesélésével. „A forget-i kastély titkai“-hoz bocsáttatás Madame Héléne-nél a francia nyelv lovagjává ütést jelentette, úgy hogy a szóbanforgó kastély és a francia ri}elv titkai azóta is kissé összeolvadtan élnek a lelkemben. A leckék minden különösebb esemény nélkül, simán peregtek, akárcsak az előttem járt generációknál, amelyek régebben ismerték meg Madame Héléne révén a Regényt. Egyik órán ő mesélte el nekem az épp soron levő epizódot, a másikon én mondtam el ugyanazt emlékezetből. Egyszer aztán . .. De ott kell kezdenem a dolgot, hogy apám karácsonykor felvitt Pestre. Hetedikbe jártam akkor. Nos, délután egy muzeumköruti antikvá’ rium kirakatában érdekes francia könyvet pillantottam meg, az volt a cime: „Les secrets du chateau deForget.“ A könyv 1854-ben, azoknak az illusztrált cimlapu sorozatoknak egyikében jelent meg, amelyekben a franciák az eféle konyhafantaziával irt regényeket terjesztik. Bemegyek a boltba, lapozgatok a kötetben, hát valóban a Madame Héléne regénye volt, könnyen ráismerhettem az ismerős nevekről: Pierre de Forget marquis, Sophie marquise, a felesége és comte de Boizot nevéről. Nem tudom, micsoda ösztön óvott tőle, de eleinte senkinek sem szóltam a felfedezésről. Odahaza azonban az volt az első dolgom, hogy szótárral kinlódva elkezdtem olvasni a regényt. S ekkor micsoda meglepetés! Kiderült, hogy Madame Héléne a „Les secrets du chateau de Forget“-nek egy eredeti kiadástól eltérő változatát terjeszti a városban. A dolog kissé kellemetlenül hatott rám, mert azt reméltem, hogy brillírozni fogok a könyv segítségével, erről pedig alig lehetett szó, hisz Madame Héléne néha igazán oly epizódokat szőt a regénybe, amelyekről egy betű sem volt az 1854-i kiadásban. Jó gondoltam, az író később biztosan átdolgozta müvét s Madame Héléne ali gh anem ilyen áldolgozott kiadást használ. Egyszer meg is kérdeztem tőle, mikor jelent meg a könyv, amelynek tartalmát el szokta mondani nekem. „Ah, nem tudom már én azt, Paul, nagyon régen olvastam, még valaha lánykoromban, de talán akkor sem néztem meg“, felelte. „Hát madamenak nincs meg a regény, csak emlékezetből meséli el a tartalmát?“ „Bizony, Paul, emlékezetből.“ Hohó, gondoltam, hát igy vagyunk! Hiszen akkor egyesegyedül nekem van példányom a könyvből az egész városban! Most már egy megrendithetetlen biztonság gőgjével és egyre fokozódó gyanúval ellenőriztem, amit hallottam, kezdtem előre készülni az órákra, ellenmondá’ sokat kutattam ki — nem volt nehéz dolog — a Madame elbeszéléseiben, aki, ha figyelmeztettem őt egy-egy képtelenségre, zavartan dadogott valamit, mint a rajtakapott tolvaj. . . Mikor végre biztos voltam a dologban, elhatároztam, hogy megtréfálom madamekát. Egy délután meghívtam magamhoz néhány pajtásomat, akik Madame Héléne növendékei voltak és szigorú titoktartás mellett lelepleztem a csalást. A fiuk hiiledeztek a csodálkozástól. „De hisz ez kész szélhámosság! — mondta az egyik. — „Ez az asz-
