Képes Hét, 1930 (3. évfolyam, 1-7. szám - Prágai Magyar Hírlap március-novemberi melléklete)
1930-01-26 / 4. szám - Sebesi Ernő: Az - Surányi Miklós: És mégsem véletlen!...
Előtte való nap volt az uj Benedek-darab bemutatója az Udvari Színházban s az iró volt a társaság központja. Az ünneplés azonban csak hattól hét óráig tartott; hét óra felé a fiatalok táncolni kezdtek, az öregek pedig bevonultak a kártyaszobába. A szalonban csak néhány szép lélek maradt, férfiak és nők, akik tovább beszéltek a tegnapi bemutatóról. — Nekem nem tetszenek ezek a modern színdarabok — nyilatkozott egy vörösszemü ember és fenyegető pillantást vetett az íróra, aki unottan lógatta lábát egy mély, puha brokát-fotel párnái között. A modern színpad sutba dobta a lélektant és azt az elvet, hogy a tragikum a szereplők jelleméből fakad, mint ahogy az egyenlet két ismert mennyiségéből játszva, ki lehet számítani az ismeretlen X-et. — És az antik sorstragédiák? — kérdezte félénken az egyetemi magántanár. — Az más — csattant fel a vörös kritikus és kifejtette, hogy a tudományosan gondolkozó embert mutatják a véletlenből, a fátumból, a dolgok és tárgyak szerencsés vagy szerencsétlen passzivitásából kierőszakolt megoldások. — Az élet sokszor produkál csodás véletleneket. — Az élet; az élet. De az irodalom, színpad; az művészet. És ... Az iró nem hallgatott oda. Felkelt, letelepedett Szinav képviselő felesége mellé és az asszony szép kezét nézte csendes gyönyörűséggel... Az aszony sok mindenféléről csicsergett neki, de ő töprengve, komolyan és meghatva nézte az asszony ölében pihenő fehér, rózsáskörmü, vékony sima, ideges kis kezet. — Nem érdekli magát az ismeretlen egyenlet? — kérdezte nevetve az asszony, negyvenéves szépség, akiről azt suttogták, hogy évekkel ezelőtt, kezdő iró korában Benedek múzsája volt. Kissé fáradt ajkával halkan, vontatottan, kacér mosollyal susogva a szókat. — Nem — felelte a férfi. — Engem csak a tények érdekelnek ... — Mesék? — Fájdalom, sok mesét kell kitalálnom magamnak is. — Emlékek? — Fájnak. Öreg vagyok. És nem tudok megöregedni. — Látom. Azért házasodik. No ne féljen, nem azért mondom. Látja, én már beletörődtem abba, hogy öreg asszony lettem. — Persze, mert még fiatal... Még mindig reméli, hogy kipótolhatja az elmulasztottakat. Az asszony keserűen nevetett. — Nem mindegyiket... Például ma történt velem valami. Egy kicsit fel is izgatott. — Ah! — Ne gondoljon semmit. Gyerekség az egész. Tizenhatéves voltam, vidéki városban laktam és elviselhetetlenül szerelmes voltam egy színészbe. — Természetes. — Természetes? Most már alig értem. Gyönyörű szál ember volt, orgonahangja csak úgy búgott le a nézőtérre, a profilja Antonius-profil volt, észrevette-e már, hogy a vidéki színészek egynémelyike klasszikusan szép? — Lehet. — Csak kicsit iszákos volt. És kártyás. És rengeteg sok szerelmi kalandja volt. Ez fájt nekem és egyszer egy egzaltált pillanatban levelet irtam neki. Tudja-e, miért ? — Tudom — felelt a férfi s tekintetét lekapta az aszszony kezéről.-- Nem. Meg akartam javítani. Az őrangyala akartam lenni. És lelkére akartam beszélni. Embert akartam belőle faragni. A férfi erőltetve, zavartan, de udvariasan mosolygott. — Hát megírtam neki, hogy ha van még benne egy kis idealizmus ... — így irta? — így. Akkor legyen ekkor és ekkor itt és itt és csatlakozzék hozzám. — Meg merte ezt irni? — Meg. Meg akartam menteni. És nagyon szerelmes voltam és tizenhat éves ...-- Megálljon! — szólt közbe a férfi. — A színész megjelent és rátette kezét a maga szép, barna, lányosán lesimitott, együgyű kis fejére. És elszavalta Heine versét... —Az asszony nevetett. — Azt hiszi, hogy olyan csúnya kislány voltam? — Nem. De a vidéki színészek már sok kislány életét mentették meg egy jó nappali szerep kedvéért. — No, nem úgy volt — felelte elmosolyodva az aszszony. — A levelet átadtam egy kis barátnőmnek, aki a posta felé lakott. Őt kértem meg, hogy dobja be a szekrénybe... az én utamon nem volt postaszekrény. Aznap éjjel természetesen le nem hunytam a szemem. Másnap már lázam volt... És harmadnap hideglelősen vacogott a fogam, alig támolyogtam ideges erőtlenségemben, de mégis elmentem a találka helyére. Vártam, vártam. .. vacogott a fogam, ugrált a szivem és ájuldoztam az izgalomtól, félelemtől és vágyakozástól, hogy bárcsak el se jönne .. . — De azért mégsem futott el? — Nem. Ott vártam ... dideregtem ... ájuldoztam egy teljes óra hosszat. És a színész nem jött... Egyáltalán nem jött. Hire-hamva sem volt. Sem akkor, sem máskor... Többet nem is láttam. Pedig még három hónapig ott játszott. Aztán elsodorta őt a sors . .. Eddig van ... — Eddig volt tegnapig, — mondta kissé kesernyésen a férfi. — De tegnap ... — Tegnap igen, tegnap találkoztam azzal a barátnőmmel, akit megkértem, hogy dobja bele a postaszekrénybe a levelem. És képzelje ... de kérem, higyje el, így történt ... ha nekem mondanák, nem is hinném ... Nos, a barátnőm nevetve meséli, hogy régi lim-lomja között megtalálta az én levelemet... Elfeledte bedobni a szekrénybe ... Nos, nem nagyszerű ez? Ezt Írja meg, barátom ... Az asszony még sokáig csevegett, lázasan, kipirulva, lihegve esküdözött, hogy igy volt és még voltak egyéb telepatikus epizódjai ennek a kis szűzi, szép gyennekleány-regénynek, de a férfi csak hallgatott és szomorúan nézte az egzaltált asszony ujjongását egy régi emlék édes mámorában. — Nos, ugy-e, gyönyörű téma? — ismételgette az asszony, aki hirtelen elszégyelte magát, valahogy objektív irodalmi kérdéssé akarta átjátszani a saját nagy elérzékenyedését. Az iró még mindig hallgatott. — Nos, nem találja érdekesnek? — kérdezte végül kissé félénken és fanyarul az asszony. — Ezért még nem — felelte a férfi szárazon. — De az már jobban érdekelne, hogy mi történt volna, ha a levélke véletlenül mégis belekerül a pasztaszekrénybe? Az asszony egész a nyakáig vérvörös lett és méltatlankodva kérdezte: — Ezzel maga el is ítél engem? — Nem. Majdnem minden leány életében van egy romantikus korszak, a nőket csak a véletlenen múlik, hogy... (Folyt, köv.)
