Képes Hét, 1930 (3. évfolyam, 1-7. szám - Prágai Magyar Hírlap március-novemberi melléklete)

1930-01-05 / 1. szám - Vozári Dezső: Prém a kirakatban - Somlyó Zoltán: A gyökérember

kintetét körüljártatta a társaságon, amly zsibongott, mó­kázott, csicsergett, flörtölt és halkan igy szólt a mene­dzsernek: — Rendben van, zavarja szét őket... Maga pedig ész­revétlenül eltűnt a fürdőszobát takaró selyemszőnyeg mögött. Csak percekig tartott. A társaság siirii, illattal terhes füstöt hagyva maga után, kiáradt a szobákból; a nyitott zongora szekrényében még szinte ott búgott a legutoljára kivert akkord rezgése és a menedzser a fürdőszoba ajtaján hoz lépett, kopogott rajta, hogy épp csak kézcsókját nyújthassa át a gyönyörű missisnek, búcsúképp, az elő­adás kezdetéig. Aztán ő is eltávozott. * A következő percben a missis őrült rohanással ugrott ki szobája ajtaján a folyosóra és rekedten kiáltotta bele a hotel márványtömbjébe: — Herymoore! .. . Herymoore! . .. Ott állt a vastag égő piros szőnyegen, tehetetlen dühé­ben toporzékolva apró lábaival. A kétségbeesés könnyei csillogtak a szemében. A menedzser pedig már jött is. Monoklis, elegáns vé­kony alakja már elébe pattant a lépcső ivorszí­nű márvány oszlopa mö­gül, ahol mélyen megha­jolva állt, ámulva és szol­gálatra készen. — Herymoore, — mondta ottbenn a missis, megtörve és zokogva, — nem léphetek fel a mai bucsuelőadáson . . . Eltűnt, a kis fétisem .. . a pici al= rauném... a gyökérem­ber ... A menedzser örült, hogy még visszajöhetett a csodaszép lány bűvköré­be, de bután állt ott, nem értette a dolgot. — Hát azért miért ne léphetne föl, drága Tron­­seille? Nem értem . .. A táncosnő dühösen toppantott, megtörülte a szemét, kifújta az orrocskáját: »— Magától, amilyen buta, — mondta, vadul a sértés kéjében — kitelik, hogy nem érti. Én nem lépek szín­padra a gyökérember nélkül! Ezt maga jól tudja. Ha a világ összedől, akkor se! Jól ismeri ezt a kabalámat! És most eltűnt ... Sírva, idegesen szaladt egyik szobából a másikba, min­denütt feltúrta az asztalokat, az öltözőasztalkája összes dobozait. — Itt volt — mondta halkan, elgondolkozva — ebben az ékszerdobozban! Emellett a gyöngysor mellett feküdt.-- És a gyöngysor itt van? — vágott rá győzelmesen a menedzser — hát csak nem gondolja, hogy ha tolvaj járt abban a dobozban, akkor az értékes gyöngysort otthagyj ja, azt az értéktelen jószágot meg . . . — Értéktelen a maga eszetokja! — csapott a szavába a missis. — Mit ért maga ahhoz! Hisz a gyökérember élőlény! Annak lelke van! Mi ahhoz képest a gyöngy­sort... Eltűnt... Ellopták... Végem van!... Soha többé nem léphetek föl. Mehetek meghalni... — mond­ta zokogásba fuló hangon. A menedzser: szegény, tehetetlenül állt előtte. Azt se tudta, mit mondjon. Végre megemberelte magát és fé­lénken megszólalt: — Azonnal autóba ülök és felkutatom mindazokat, akik ma itt voltak. Hátha csupa szórakozottságból vette magához valaki . . . A missis ettől hangosan felzokogott: — Ez még a legrosszabb, Herymoore! Ez maga a ha­lál! Ennek a gyökérembernek az az áldása, hogy amig velem van, szerencsét hoz mindenben, mihelyt nincs a birtokomban, szerencsétlenség ér. De ha visszakerül hoz­zám és férfi által kerül vissza, akkor a szerencse csak úgy kísér tovább, ha férjhez megyek — ahhoz a férfi­hez ... És kezébe temetve arcát, tovább zokogott. — És maga tudja, Herymoore, inkább meghalok, semhogy férjhez menjek .. . pláne csak igy . . . valami jött-ment idegenhez . . . A menedzsernek egy pillanatra felragyogott a szeme. Hirteln végigkutatta a zsebeit, hogy talán valami csudá­latos, isteni véletlen segítségével igy mégis az övé lesz az imádott, hűvös missis Tronseille . . . Aztán a kiábrándu­lás bárgyú kifejezése terült el az arcán . . . 4 missis ott ült egy kereveten. A könnyei most már el­­csendesedtek. Átcikázott az agyán a lezajlott ozsonna egy-egy jelenete. Egy szerkesztő, akivel hosszabb ideig beszélgetett volt: kedves, elegáns fiú, lángoló szemű — talán az vitte el a fétist? Vagy az a zeneszerző, aki uj dalát ajánlotta neki? Kissé pocakos és kopasz is, igaz, azt mondják, hogy óriási jövő vár rá... Vagy tán az az öreg bankférfiu, a borsónagy­­ságu brilliáns mellgom­bokkal? ... Brr!... Összerázkódott . . . És csöndesen sirt to­vább. A szobalány égő arccal lépett be. Odament a táncosnőhöz és a füléhez hajolva, a kezébe nyo= mott valamit. A gyökér­ember volt, a keservesen megsiratott fétis. 4 mis­sis fellélegzett, de mégis eltorzult arccal kérdezte, lázasan: — Ki? Ki az? Ki az, akinél megtaláltad? — A groom. A service-ben volt dolgom, hát látom, hogy a groom ott áll a sarokban és titokzatosan nézeget valamit. Ez volt az. Azt mondja: ma reggel, amikor a postát hozta fel a missisnek, ott látta egy doboz födelén, nagyon megtetszett neki, elvitte. A szép lány ujjongva dobta, magát a kerevetre. Esze­veszetten kacagott: — Hány éves lehet az a groom? — Lehet vagy tizennégy éves, missis — felelte a szoba­lány. — Meg vagyok mentve, — kiáltotta a táncosnő a visz­­szatérő Herymoor felé, — egy tizennégyéves fiúhoz tán mégse mehetek férjhez .. . Igaz? . . . Mielőtt a menedzser távozott volna, igen félénken meg­kérdezte : — Mi lett volna, missis, ha nálam találta volna meg a gyökér embert? . . . — Maga még ehhez is buta, kedves Herymoorel — mondta neki a széplány. És kituszkolta.

Next

/
Oldalképek
Tartalom