Képes Hét, 1930 (3. évfolyam, 1-7. szám - Prágai Magyar Hírlap március-novemberi melléklete)
1930-01-19 / 3. szám - Hajós Lajos: Lángész és őrültség
A zseni problémája minden idő-*i ben érdekelte az embereket, mert a kimagasló, rendkívüli szellem egy formán ritka és feltűnő jelenség volt valamennyi korban. Uj aktualitást adott azután a lángész körül csoportosuló kérdéseknek Lombroso, a múlt század második felében élő olasz tudós, aki felállította a tételt, hogy a zseni pszihéjében mindenkor megtaláljuk a beteges, patologikus tulajdonságokat is, — hogy ezek szerint lángész és őrület — mint ahogy népszerűén kifejezni szokták — nincsenek túlságosan messze egymástól. Lombroso gondolata nem volt uj, de a modern korban mindenesetre először fejezte ki ily pontosan tételét. Hiszen már az ókori Platón „a költő isteni őrületéről” beszél, nem is említve korának valamint a középkornak néhány további gondolkodóját. Csak futólag érintem, hogy Shakespeare egyik-másik hősét oly meglepő „idegorvosi“ felkészültséggel rajzolja meg, hogy kristályos tisztaságában bontakozik ki előttünk az olyan zseni, akit a legborzalmasabb kényszerképzetek, kétségek, téveszmék gyötörnek. A modern idegorvosi iskola ma sem egészen egységes abban a felfogásban, hogy a lánglésznél mindenkor megtalálhatók-e a beteges lelki szimptómák, a degenerativ tünetek, vagy csak az esetek egyrészében. Vannak, akikí mindenképpen deglenerativ elfajulás kiváló képviselőjének tekintik a zsenit, mások viszont annak a meggyőződésüknek adnak kifejezést, hogy a lángész testileg, lelkileg a legtökéletesebb ember. Tény, hogy kürülbelül egyforma számban találunk abszolút egészségeseket és születésük óta betegesen terhelteket a zsenik között. Az első csoporthoz tartoznak Platón, Michelangelo, Goethe, Kepler, Leibnitz, Darwin, a másodikhoz Tasso, Swift, Lenau, Schuhmann, Széchényi^ István, Byron, Rousseau, Newton, Róbert Mayer — hogy csak pár nevet ragadjunk ki a sok közül. De egészséges zseniken és a szü-Ihletésük óta betegesen terhelt lángeszíieken kívül zseniális, vagy ehhez igen hasonló szellemi működést figyelhetünk meg néha két más alkalomból is. Nevezetesen megtörténik, hogy kiválóan tehetséges emberek bizonyosfajta, szerzett elmezavarban betegednek meg és ennek egyik stádiumában olyan magasrendüt alkotnak, mely felülmúlja egészséges korukban mutatott szellemi erejüket. Másfelől előfordul, hogy egészen egyszerű, műveletlen, a tehetségnek semmi különös jelét nem mutató férfiak későbbi elmebetegségük során valamilyen irányban egészen rendkívüli képességgel kápráztatják el környezetüket. Az alábbiakban részletesebben akarok foglalkozni a szellemi rendkiviiliségnek e négy, keletkezésében különböző fajtájával. Nézzük először az abszolút egészséges és a betegesen degenerált, öröklötten terhelt lángeszüek két típusát. Hogy a zseni a kettő közül melyikhez tartozik, ezt elődjeinek, családjának fejlődéstörténete határozza meg. Zárt területeken, Indiában, Kínában, Japánban, ahol kasztrendszer és hasonló okok megakadályozzák a nagyobbarányu keveredést és a fajok viszonylag tiszták maradnak: a zseni az „Inzucht “, a belső túltermelés produktuma és mint ilyen, nagyon gyakran mutatja családja egyre erősebben jelentkező degeneráció tulajdonságait. Ellenben Európában, vagy Amerikában, ahol fajtisztaságról beszélni nem lehet, tekintettel a családok, nemzedékek nagyarányú keveredésére: a zseni a kiválasztódás „Spitzenleistung “-j a, legtökéletesebb példánya és ilyenformán sokkal ritkábban találhatók meg nála a beteges szimptómák. Gondoljunk csak Edisonra, vagy Einsteinra: ez a két lángész testileg, lelkileg oly egészséges és sokoldalú, hogy nehéz elképzelni náluknál tökéletesebb emberpéldányokat. Ellenben Napoleon, ez a halhatatlan politikai, államférfim zseni a kicsiny, zárt Korzika szülötte, ami kézzelfoghatóan magyarázza degeneráltságának számos, jólismert jelét. Az európai uralkodóházak különben szintén ilyen „zárt területet“ alkotnak, hiszen évszázadok óta egymás között házasodnak, sőt régebben, mint Németországban is, csak az országuk határain innen élő uralkodóházbeliek keveredtek. Mégis, ez a tökéletességig végigvezetett degeneráció a német földön kitermelt egy Nagy Frigyest, az államién fiúi és hadvezéri zsenialitás ritka képviselőjét. Megállapítható, hogy a fajkeveredés, vagyis végső eredményeiben a regeneráció és a fajtisztaság, utolsó következésében a degeneráció: egyaránt létrehozhat lángeszű emberpéldányokat. A természetnek — normális utón — két egymástól független, sőt egymással élesen szembenálló eszköze van tehát kivételes férfiak és nők megteremtésére. Vegyük most azt a csoportot, amelyben kiváló szellemi képességű férfiak szerzett elmebetegségük köv>etkeztében alkotnak erejükön felülit: zseniálisat. Idetartozik Mau passant, Nietzsche, slőt valószínűleg Ady Endre is. Nietzsche, „Alsó sprach Zarathustrá“-ja tipikus példája az elmezavarban fellépő zseniális hallucinációnak és Maupassant legszebb elbeszéléseit, Ady legviziósabb erejű költeményeit szintén ilyen állapotban irta. Ebben a kategóriában kell elmondanom jellemzésül a nehány éve lejátszódott történetet is, amelynek végső kifejezésénél mint orvos voltam jelen. Egy milliomos leánya megismerkedett egy szegény kereskedősegéddel. Akárcsak a rossz regényekben. Megtetszettek egymásnak, a leány gyakran vásárolt a divat áruüzletben, ahol a fiatalember alkalmazásban volt és egyszer meghívta őt házibáljára. A fiú megjei lent, de szereplése nem tartott sokáig. Valaki figyelmeztette a leány apját az ismeretlenre. Közelebbi érdeklődésére azután kiderültek a részletek. Az apa — igazi regény figura — udvariasan felkérte a fiatalembert, hogy többet ne látogassa
