Képes Hét, 1930 (3. évfolyam, 1-7. szám - Prágai Magyar Hírlap március-novemberi melléklete)
1930-01-19 / 3. szám - Surányi Miklós: És mégsem véletlen!...
. .. „Halaszthatatlan ügyek miatt ma lehetetlen. Remélem, holnap reggeli vonattal ott leszek.’ — Párbaj ! — sikoltott fel Klárika és aznap éjjel nem tudta lehunyni a szemét. Egész éjjel ébren vizionált. Látta a küzdő feleket, akik vérszomjasán kaszabolják egymást. Irtózatos volt. Benedek már egész kimerültén védekezett a báró csapásai ellen. Leroskadt; a homlokából, a nyakából és a szive tájáról patakzott a vér. Halálsápadt volt és egyszer csak lehunyta a szemét. Végigterült a földön és a báró a mozdulatlan embert még ott, halálos aléltságában is kegyetlenül szurkálta a kardja hegyével. Klárika kiugrott az ágyból. Egész testében reszketett. És a legborzasztóbb az volt, hogy meg kellett vallania saját maga előtt: az egész rémlátás alatt nem Andorért, hanem az íróért reszketett. Másnap Andor megérkezett. — - Négyszemközt akarok magával beszélni — az volt az első szava Klárikához és a lány remegve várta a tragédiát. A báró szomorúan és gyengéden mosolygott. — Majdnem rosszat gondoltam magáról, Klárika. Bocsásson meg. Klárika csodálkozva nézett a báró szemébe. — Mi történt? — Megnéztem Benedek darabját... — És? — kérdezte a leány szivdobogva. — És provokáltattam. — Megverekedtek? — Nem — nevetett a báró. — Benedek bocsánatot kért. — Gyáva volt? — kérdezte a leány aggodalmasan és érezte, hogy el fog ájulni, ha Andor igennel felel. A báró azonban nagyon ünnepélyes arcot vágott és meghatott hangon válaszolt. — Nem. Felajánlott minden elégtételt. Kijelentette segédeim előtt, hogy két lépésre kiáll s addig lövöldözhetek rá, amig szitává lvuggatom. De . . . — De? — kérdezte Klárika halálos izgalommal. — De becsületszavát adta, hogy nem volt szándéka sérteni. Ö a telefonismeretséget nem vette komolyan. Afféle gyerekcsinynek nézte, aminőket bakfisok maguk naiv tisztaságában meggondolatlanul elkövetnek. De belátja; hibázott, amikor színpadi téma anyagául feldolgozta. Ezért bocsánatot kér, vagy megverekszik, vagy agyonlövi magát, amit csak akarok. Elegáns, úri, gavalléros volt és a segédeimet egészen elbájolta. De én nem elégedtem meg ennyivel. Én azt akartam tudni, hogy beszéltetek-e még egymással azután, hogy én megtiltottam. — Ah! — szisszent fel Klára — te gyanakodtál rám? Andor megcsókolta Klárika kezét. — - Bocsáss meg, de nekem nem Benedek bocsánatkérése volt a fontos, sem az, hogy az ő darabjában mit tart a telefonáló kisasszonyokról. Ez irodalom, ez ostoba fecsegés, erről megvan a magam véleménye, ez nem érdekel engem. A lovagiasság szabályait is betartottuk, ez is rendben van. Engem jobban érdekelt az, hogy te szót fogadtál-e nekem és akkor, amikor elmondtad a telefonbeszélgetést és megígérted, hogy abban fogod hagyni, véget vetettél-e a gyerekes kalandnak? — És megkérdezted? — suttogott Klárika szivdobogva. — Meg. De volt annyi eszem, hogy csapdát állítottam fel a fickó számára. Ismerem a férfiak állovagiasságát. A férfiember ilyen esetekben a csillagokat is letagadja az égről, hogy cinkosát kimentse a bajból. Klárikával forgott a világ. Andor azonban láthatólag Kéjelegve a maga ravaszságában hetykén folytatta: — Megkérdeztettem tőle, hogy mikor beszéltetek egymással. — És mit felelt Benedek? — Azt felelte, hogy ha jól emlékszik, valamivel karácsony előtt. Ekkor megnyugodtam. Nem csalódtambenned. Klárika, te angyal vagy, szeretlek, megbocsátok neked és te is bocsásd meg, hogy olyan féltékeny és szerelmes vagyok. Csak ezt akartam veled négyszemközt közölni. A szüleid előtt szót se szóljunk erről az ostobaságról. És megcsókolták egymást. Klárika aznap éjjel megint nem tudott aludni. Hajnalig töprengett, a maga égbekiáltó szerencséjén. Benedek azt mondta, hogy karácsony előtt beszélt vele utoljára ! Andor valóban karácsony előtt tiltotta meg neki. De ő csak husvét után küldte el neki a levelét és Benedek mégis ... Istenem... ez a véletlen már egyenesen hátborzongató. Mintha misztikus hatalmak irányítanák az ő sorsát és ő nem tud örülni annak a titokzatos beavatkozásnak ... Itt félelmetes erők dolgoznak és ő nem tudja, hogy hová vezet ez? Lujza néni, a császári és királyi alapítványi hölgy meggyógyult és most egészségesebb, frisebb, szilárdabb és gondosabb, mint volt- Most ő intézi Klára kiházasitását és evégből felrendelte őt Budapestre, hogy együtt válogassák ki a megvásárolandó dolgokat. Ősszel meg lesz az esküvő és Lujza tante azt akarta, hogy fényes és kényelmes otthon várja a fiatalokat. Házat akart venni, még pedig a Gellért-hegy déli lejtőjén, vagy a Stefániauton, ehhez ragaszkodott. Azt állította, hogy úriember csak e között a két hely között válogathat; a főváros minden egyéb zege-zuga egészségtelen, visszataszító és utálatos. Egy alkalommal, amikor egyedül járt bevásárlási kőrútján, későn érkezett az ebédhez és emiatt nagyon haragos volt önmagára. — Borzasztó nehéz zöldágra vergődni azzal a házvétellel, — dobogott magában — az ember még a pontos életrendjét sem tudja betartani. Klárikám, ha boldog akarsz lenni a házaséletben, — tette hozzá fenyegető hangon — jegyezd meg magadnak, hogy sohase késs le az ebédről. Ez minden rossznak a kezdete és ez az, ami legtöbbször felkelti a férjek gyanakvását. Legalább ennyi haszon származzék abból, hogy ma magam is elkéstem. Klárika nevetett és megfogadta, hogy ezt megjegyzi magának. Lujza tante azonban kissé felvidulva, még azt is hozzátette: — Nem lehetetlen, hogy ebből a késésből még más jó is származik rád. Alighanem helyes nyomon vagyok. — Hogyan? Talán valami jó kis házra leltél? — Eltaláltad, leányom. A Váci-uccában találkoztam egy régi barátnőmmel. Varossyékról még nem szóltam neked ? — Kik azok? — Gazdag népség, egyéb nevezeteset nem tudok róluk mondani. Az asszonnyal együtt voltam a bécsi Angol kisasszonyok nevelőintézetében. Azóta minden évben kétszer-háromszor összehoz bennünket a véletlen. Ámbár sokszor hívtak az estélyeikre, nagy házat visznek, hogy a vézna, sovány és hórihorgas lányuknak valami előkelő férjet fogjanak. Na, most éppen róla van szó. A kicsike férjhez megy. — Ki veszi el? — kérdezte Klári önkéntelenül, csak úgy, szórakozottságból. — Lujza tante megvetőleg legyintett: (Folyt, köv.)
