Képes Hét, 1930 (3. évfolyam, 1-7. szám - Prágai Magyar Hírlap március-novemberi melléklete)
1930-02-16 / 7. szám - Orbán Janka: Bevallom - Karinthy Frigyes: Hölgyeim és uraim
De nini!! — Istenem el ne hagyj! — tört ki a boldogan bugyborékoló fohász a torkából és megremegtek ujjai, mintha citera munkában levő húrjai lennének. Intett. Már tudni illik ő. Jobban mondva a mesterné. A saját kezével intett. Nem mert hangosan szólni a szegényke, biztosan attól félt, hogy felébred az ura. Az pedig nehéz kalapáccsal, miegymással dolgozik egész nap, hát jobb egy kicsit félni tőle. Az ilyen embernek már a puszta karja is olyan erős, mint egy középszerű kalapács. Már pedig azt senki se szeretné, ha forró abroncs lenne a kalapácsütés alatt. — Intett! — kiáltotta el háromszor is hangtalanul egymásután és gyerekesen kacarászó, féktelen örömében maga sem tudta, mitévő legyen. Most meglibbent a függöny és valami kihullott az éjszakába. János nem birta tovább, ötvennyolc esztendejét huszonkilenc éves fürgeséggel vitte az ablakhoz. Szinte nem látott, nem hallott, csak a szive dobogott mindig sebesebben, mintha leakasztotta volna a fujtatót a kovácsmühely oldaláról. — Mit akar János bácsi? —- hallatszott egy hang az ablak mögül. Jánost mintha hideg zuhany érte volna. A mester szólt ki az ablakon. — Maga se tud aludni? Nyugodt, egyszerű szavak voltak, de János fejében szörnyű táncot jártak. Szeretett volna a föld alá sülyedni szégyenében, de valami bennemaradt erő még lábon tartotta. — Maga az, mester ur? — nyöszörgött belőle a hang és kábultan nézett az ablakra. — Én vagyok, —- szólt a mester. - - A fogam fáj, aztán, lássa-e most koromcseppel gyógyitgatom. És bizonyság okáért egy gyufaszálra csavart, piszkos vattadarabot dobott a János orrához. Az érzékelhető földi jel, — nem egészséges embernek való szag az, — helyrebillentette Jánost. Megvakarta a fejebubját, BEVALLOM A te komoly szép szemed kisér ... „Hazug a mozdulat a szám, és rossz vagyok hozzád?“ ... Talán igazad is van és viszem a játékot ameddig lehet? Szeretlek! azért van. A nézésed: kínos, forró, aztán vad .,. ... ne haragudj rám ilyenkor azért kacagok, mert sírni szeretnék. Szádon a vágyaink, hogy vergődik az enyém. Ha megtarthatnálak! .... . . . érted még vissza küzdeném a könnyeket de aztán kellek-e? ORBÁN JANKA, Rimaszombat.^ hogy kellő ideje legyen a válaszra és nagy megfontolással úgy mondta ki: — Hát nagy baj az, ha a foga fáj az embernek! Különösen éjjel! — Ühüm, — bólogatott ingujjban a ko vács és önként felpeckelt szájában nvulkált az uj gyufaszállal. Hogy meg nem fázik ez az ember! Olyan erős, mint a bivaly. Pedig nyitott ablak mellett minden rendes ember meg szokott fázni télen! — Hátha? — villant végig az édesen kelt remegés Jánoson. — Hátha tüdőgyulladást kap, aztán meghal!?? Kispál János is abban halt meg a múlt héten. Igaz, hogy az cingár emberke volt, hálni járt csak belé a lélek. Hátha a kovács is . . . A kovácsné is özvegyen maradna. Ő is özvegy ember . . . Le kellett vennie a kalapját, mert úgy érezte, hogy mint elhasznált abroncs, pattanna szét túlterhelt feje. — No, én becsukom már az ablakot, mer meg találok fázni, — szólt a kovács és a másik elhasznált gyufaszálat is kidobta az ablakon. — Jó éccakát! János elfelejtett visszaköszönni. Nyitvatartott szemekkel nézte, amint a fehér függöny eltakarja a bezárt ablaktáblákat. Nem is olyan fehér, mint amilyennek messziről látszik. Mégis csak hanyag egy asszony lehet az a kovácsné! Még a függönyöket se mossa tisztára! Délután meg az udvarban látott egy eltört cserépfazekat. Rendes asszony ilyesmit a szemétdombra hajit vagy a patakba, de nem a küszöb előtt őrzi, ország-világ szemeláttára! Jobb is, ha az ilyen személyektől távoltartja magát az ember... Ki tudja, hátha még csúnya betegség is lakik abban a házban!?... Széles, nehézkes, maga korához szabott léptekkel fordult el a kovácslakástól. A szive egyszeriben visszafáradt az előbbi tétlenségbe. A széles főuccai félvilágos ölében föltekintett a csillagokra. Békességet és megnyugvást keresett odafönt. Amolyan koromcsepp-félét, néha feldobogó, fájós szivének. És amint fölfelé nézett az elérhetetlen magasságba, egy fényes, nagy csillag olyan huncut hamiskásan mosolygott le rája, hogy János feledve minden baját, kinyújtotta feléje a karját és meleg, baráti szóval kiáltotta a mosolygó csillagszem felé: — Szerbuc kamerád! ez a történet egyszerű — egyszerű és megható, azoknak az apró, furcsák kis esetkéknek a bájával kedves, melyekben egy pillanatra megvillan, emberi méltóságunk és önérzetünk mögött, a mindnyájunkban ott nehezedő ólomsuly; hogy tárgyak vagyunk csak, mint a kő és por alávetve magasabb erőknek. Cime lehetne; forma és lényeg, vagy az indulat szerepe a kifejezés művészetében. Egy igen kiváló Íróról van szó, akire minden tekintetben illik az „irómüvész“ meghatározása is, Kazinczy korának legnemesebb értelmében — mint a széphalmi remete, ő is a költészet, próza és eleven beszéd egyik legfőbb feladatának „nyelvünk csinosítását“ tekinti. Gáncs nélküli lovagja ő a magyar nyelvnek, Írásban és szóban a legválasztékosabb, leggondosabb és legszebb magyarságot beszéli, kényes ízléssel kerülvén minden pongyolaságot. Érthető, hogy minderre kissé rátarti is, — nem szívesen veszi, ha a „legszebb magyar szó“ mivelői közt nem elsősorban emlegeti!; a nevét. Barátunk egyébként példás férj és még példásabb apa. Ebben az utóbbi minőségében érte őt minap egy — szerencsére feleslegesnek bizonyult — ijedtség. Lefekvés után a gyerek nyöszörögni kezdett, fejét fájditotta, hányt, láza is volt. A háziorvost telefonon nem lehetett találni. Barátunk gyorsan felöltözött tehát és elszaladt orvosért. Izgatottan csöngetett be néhány ismerőshöz, hiába. Végre, találomra, egy teljesen ismeretlen orvoshoz szaladt fel. Az orvos már ágyban volt, berontott hozzá. Izgalmában még bemutatkozni is elfelejtett, azonnal rátért a tárgyra. — Doktor ur kérem — a fiam — azonnal meg kellene — ugyanis ma reggel még nem volt ugyan semmi, de két héttel cze . .♦ illetve, most egy órája, a feje ... a hasa .. . A doktor türelemmel és elnézéssel hallgatta egy percig, aztán felült az ágyban és bátorító, atyai hangon igy szólt a magyar széppróza büszkeségéhez, akit nem ismert fel: — Bitté, sagen Sie es in ihrer Muttersprache -— ich verstehe auch deutsch, rutenisch und slovakisch. KARINTHY FRIGYES.
