Képes Hét, 1930 (3. évfolyam, 1-7. szám - Prágai Magyar Hírlap március-novemberi melléklete)
1930-02-16 / 7. szám - Surányi Miklós: És mégis véletlen!...
Gazda: Reményiem, nem a szívbillentyűim miatt jöttél ide? Látogató: Nem. Az ügyvédhez jöttem és nem a jóbaráthoz. Rád akarom bízni a becsületsértési poromét. Velem tegnap este felháborító dolog történt. A vendéglőben pofonütött egy vadidegen ember. Gazda: Hogyan történt? Látogató: Én egyedül vacsoráztam egy asztalnál, egyszerre fölkel egy ember a szomszéd asztaltól, hozzám lép és szó nélkül pofoniit. Gazda: Te, én azt hiszem, az ismerhetett téged! Látogató: Mondóm, nem ismert. Én pontban nyolckor léptem az ebédlőbe. Azt mondom a pincérnek, adjon tiszta abroszt, mert az asztalon lévő foltos. Azután más tányért kértem, mert utálok csorhaszélü tányérról enni. Később egy kis szóváltás támadt köztem és a főpincér között. Én panaszkodtam, hogy a kés nem tiszta, ő pedig azt állította, a pengén látható folt vakrozsda és hogy az minden vendéglői késen van. Hihetetlen ázsiai állapotok vannak a fővárosi korcsmákban. Nagyon sokáig kellett várnom a sültre és azért elhivattam a vendéglőst és felelősségre vontam. Ő maga hozta aztán a sültemet, de az ehetetlen volt, mert zsir helyett margarinnal készítették. Ő ugyan tagadta, de én ilyenekben sohasem tévedek. Nem akarták visszavenni, de mikor megfenyegettem őket, hogy nyilatkozni fogok a lapokban, megszeppentek és hoztak más ételt. Az is ehetetlen volt, mert hagymával készítették. Mondtam a pincérnek, hívja elő azonnal a vendéglőst és ekkor történt az inzultus. Egy ember ült a hátam mögött, akit addig nem is láttam. Ő most odalépett hozzám, azt mondta: „A nevem Keibig!“ s azzal pofonütött, magára vette a kabátját és elment. Érted? Gazda: Tökéletesen értem. És te most panaszt akarsz tenni becsületsértés miatt? Látogató: Ó, nem! Fel akarom jelenteni az ezrednél. Ma reggel ugyanis megtudtam, hogy Keibig tartalékos tiszt. Gazda: Nem hinném, hogy az ezredesének nagyon fáj? na a te pofonod! Látogató: Nem is pofonról van szó, hanem másról. Keibig ugyanis kereskedő. A bátyja üzletében van. Az adóbevallási ivén — alkalmasint azért, hogy kisebb adót vessenek rá, — kereskedősegédnek vallotta magát. Ezt ő maga irta és sajátkezüleg alá is irta. Az ezrednél azonban mint bátyjának csendes üzlettársa szerepel. Katonai felfogás szerint a kereskedősegéd nem lehet tartalékos tiszt. Én most már arra kérlek, szerkeszd meg a feljelentést az ezredhez. Mellékelni fogjuk az adóbevallási iv hiteles másolatát és bizonyos, hogy Keibigot megfosztják a tiszti rangjától. Gazda: Mondd csak, édesem, hogyan ütött meg Keibig? Látogató: Ide ütött a bal arcomba. Gazda: Nagyot ütött? Látogató: Akkorát, hogy a szemem szikrát hányt. De ez nem tartózik a dologra. Gazda (szó nélkül pofon üti a látogatót, hogy a szeme szikrát hányt). (6. folyt.) Klárikát napról-napra szenvedélyesebben szerette, de már kezdettől fogva nagyon féltékeny volt és ezt nem is tagadta. Ha Klárika megkérdezte tőle, hogy milyen alapon féltékenykedik, tréfásan igy felelt: — Hátha egyszer rosszul kapcsolják a telefonodat. De ezt oly meleg és tiszta gyengédséggel, olyan forró és mély szerelemmel mondta, hogy nem is lehetett rá megneheztelni. De adott ő komolyabb válaszokat is. Nyugodtan, de ellentmondást nem tűrő hangon kifejtette, hogy igenis féltékeny, elősször, mert szerelmes, másodszor, mert ismeri az asszonyokat, mert tudja, hogy az asszonyra magára nézve is milyen veszedelmes kisértő az, hogy szép és harmadszor, mert Klárika is szép és Klárika is aszszony. Klárika azért sem haragudott, hogy az esküvő után meg kellett ígérnie, hogy Rickenburg Andor bárót, a volt vőlegényét következetesen távol fogja magától tartani, sőt egy kicsit hizelgett is a hiúságának, hogy a büszke, vakmerő, sőt gőgös Gábor vele szemben nem szégyenli a féltékenységet. Klárika magáról tudta, hogy ez azért van, mert nagyon szereti őt. A szerelem ott kezdődik, ahol a féltékenység, a bizalom pedig ott, ahol ezt a férfi be meri vallani. Az első esztendőben mindez azonban csak elméleti értékű eszmecsere volt. Boldogok voltak és egyikük sem tudta elképzelni, hogy ez másképp is lehet. Gábor sokat utazott, sokat dolgozott. Klárika sokat volt egyedül s Ugyanúgy élt, mint a többi gazdag, fiatal és ünnepelt dáma: táncolt, autózott, sportolt, gyereke nem volt, nagyon szerette Gábort, büszke volt rá és nagyon félt tőle... ez volt az élete és a bárót az egész esztendőben nem látta sehol. Négyszemközt, esténként vagy reggelizés alatt — ezek voltak a legmeghittebb és legédesebb percek életükben — sokszor beszélgettek arról, hogy az ő életükben milyen nagy szerepe van a véletlennek. — Én azt hiszem — mondta egyszer Klárika, — hogy minden a véletlenen múlik. Nem is a nagy, életbevágó, sorsdöntő szükségszerűségeket értem, amelyek az ember születését, gazdag vagy szegény voltát, szépségét vagy csúnyaságát döntik el akaratunkon kívül álló végzetes beleavatkozásukkal. Ez az isteni gondviselés dolga. Én csak az igazi véletlenekre gondolok, amelyek lépten-nyomon, szinte észrevétlenül befolyásolják az emberi élet menetét s amelyek egymásba kapaszkodva, vagy egyik a másikat lerontva, tragédiákat vagy komédiákat iktatnak sorsunkba.
