Képes Hét, 1930 (3. évfolyam, 1-7. szám - Prágai Magyar Hírlap március-novemberi melléklete)
1930-02-16 / 7. szám - Szini Gyula: Giulietta
GIULIETTA Irta: Színi Gyula A kis kocsma, amit többi közt német művészek is szívesen látogattak, Rómában volt. A kertes udvaron, kis szőlőlugasokban itták a vendégek a környékbeli Genzano, Rocca di Papa borát és a legkitűnőbb „Est-Est“-et. Erasmus azért nézett be az „Álla Vigna“-ba, hogy Goethe ur ral találkozhassék, de sajnálattal értesült róla, hogy Johann Wolfgang már elment, a ludovisi Héra valami kitűnő kópiáját akarja megvásárolni. Erasmus már el akart távozni, amikor az egyik lugasban megpillantotta Giuliettát, az énekesnőt. Egyet gondolt és beült a szomszédos lugasba. Akarata ellenére tanúja lett annak a mind hangosabb és izgatottabb beszélgetésnek, ami az énekesnő és barátja, Benvenuto közt folyt le. — Miért jöttünk ide, Benvenuto? —- kérdezte Giulietta. — Arcod semmi jót sem árul el. — Négyszemközt akarok veled beszélni. Giulietta — mondta Benvenuto. — Már megint! — szólt gúnyosan az énekesnő. — Négyszemközt sok kellemetlenséget tudsz mondani és agyongyötörsz féltékenységeddel. — Nagyon fáj nekem, Giulietta, hogy egyáltalában nem törődsz velem. — Tettél-e valamit azért, hogy szeresselek? — kérdezte Giulietta. — Egész vagyonomat rád pazaroltam. — Jól tudod, hogy nem kértelek rá. Te magad pazaroltad el esztelenül — felelte Giulietta. — És most, hogy nincs több pénzem, el akarsz hagyni. — Ha ezen a hangon folytatod itt hagylak... — fenyegetőzött az énekesnő. — Most látom csak, hogy egy pillanatig sem szerettél. Ámiiás, számitás volt minden mosolyod. Giulietta haragosan felugrott: — Takarodj!— és az ujjával mutatta, merre az ut. — Hát elkergetsz! — hördült fel Benvenuto. — Mehetsz, ahová akarsz! Benveuutto fölkelt, meghajtotta magát és eltávozott. Az énekesnő dult-fult magában, keztyüjének hegyét harapdálta és idegességében könnyek jelentek meg a szemében. Eiasmus, aki a sötétben végighallgatta az énekesnő és barátja beszélgetését, fölkelt a helyéről azzal a szándékkal, hogy Giuliettához megy át. De nem tudta magát elhatározni. Neki-nekiindult, aztán meggondolta magát, visszaült helyére, végre nagy elhatározással beköszöntött a lugasba, amelynek ajtajában félénken, félszegen megállt. Giulietta úgy tett, mintha nem venné észre. Erasmus levette kalapját és szólt hangosan: — Jó estét, kisasszony! Giulietta fölemelte a fejét: — Mi tetszik? — Bocsásson meg ügyetlen és lehetetlen viselkedésemért — szólt Erasmus. ■—• Meg akarom magyarázni, hogy tegnap egészen félreértett engem. Bocsásson meg. .. kihez van szerencsém? — kérdezte Giuiietta. — Nem emlékszik már rám? — szólt szerényen Erasmus. — Kérem, lépjen közelebb. Nem látom jól az arcát. Ah, most már tudom, ön a németek társaságához tartozott, ugy-e? Bocsásson meg, hogy nem ismertem mingyárt meg. — Csakhogy kegyes rám visszaemlékezni! — szólt Erasmus. — Már ezzel is boldoggá tesz. De még inkább örülök annak, hogy végre négyszemközt megmondhatom, hogy azok a szavak, amiket tegnap a vacsoránál mondtam önnek, a szivem mélyéből fakadtak. Emlékszem... — felelte Giulietta. — ön egy csomó ittas ember előtt szerelmi vallomással lepett meg... Ezt rossz néven vettem, de nyomban megbocsátottam, hiszen ön is kissé mámoros volt. — Nem voltam mámoros, művésznő, hanem a legforróbb őszinteség beszélt belőlem. Nem az italtól szédültem el, hanem attól a csodálatos pillanattól, amikor magát megláttam. Tudom, hogy maga mint ünnepelt nagy művésznő, hozzá van szokva az ilyen bókoló szavakhoz, de higyje meg, hogy én kivétel vagyok. Még soha életemben nem hazudtam, még tréfából sem. — Bár igaz volna mindaz, amit mond — Sóhajtott Giulietta.- - Egész életemben olyan férfit kerestem, aki őszinte, de nem találtam soha egyetlenegyet sem. — Ha arra fog méltatni, hogy jobban megismerjen, látni fogja, hogy őszinteségem, igazságszeretetem már szinte veszedelmes és nem ebbe a világba való. Giulietta ekkor észrevette Erasmus ujján arany jegygyűrűjét és könnyedén rámutatva, kérdezte: —■ Nős? — Nős vagyok — felelte Erasmus zavartan, de őszintén. Giulietta mosolygott, aztán bátorította Erasmust: — Ön előbb valami érdekes dolgot kezdett mondani . . . — Csak szavak voltak, művésznő. Pedig szavakkal alig lehet kifejezni azt, amit érzek. Attól a pillanattól fogva, amikor megismertem, mintha kettévágták volna az életemet. Szinte azt mondhatnám, hogy uj életet, uj időszámítást kezdtem és számomra csak azok a percek élnek, mikor magát láthatom! Valahonnan előkerült most a kocsmáros és fölkínálta a legjobb borát, amiből egy palackkal épp a kezében tartott. — Megengedi? — kérdezte Erasmus és az énekesnő beleegyező intésére a kocsmáros az asztalra tette a palackot, két pohárral, aztan eltávozott. A bor még ékesenszólóbbá tette Erasmust: — Ha szavaimmal ki tudnám meriteni a Tiberiszt, — szóit — akkor sem tudnám megmondani, mennyire szeretem, Giulietta. Az első pillanattól fogva szeretem és oly mélyen gyökerezik bennem ez az érzés, mintha örök idők óta imádnám . . . De, ugy-e, ezek gyermekes dolgok az ön elkényeztetett fülének? Giulietta csak egy kérdést vetett közbe: — Gazdag? Nem vagyok épp gazdag, — felelte Erasmus — de mindenesetre jómódú. Házam, birtokom van Németországban. — Tudom, hogy furcsálja a kérdésemet, — mondta az énekesnő — de ön azt mondta, hogy őszinte ember és én is az vagyok, játsszunk tehát nyílt kártyával. Én most szabad vagyok, teljesen szabad. Volt egy barátom, aki támogatott, de tűrhetetlen féltékenysége miatt kiadtam az útját. Épp ma. Megmondtam neki, hogy művésznő vagyok, függetlenségre van szükségem és nem tűröm, hogy valaki a lépéseimet ellenőrizze. Giulietta megnedvesitette ajkát a pohárban és igy folytatta. — Ezzel körülbelül mindent meg is mondtam, amit rólam tudnia kell. És most kérdem, akar-e önzetlen, odaadó barátom lenni? Semmi mást nem kívánok öntől, mint hogy tisztelje független művésznői álláspontomat . . . Akarja, vagy nem akarja? — Akarom! Még többet is akarok . . . de, mint tudja, egyenlőre nem vagyok szabad . . . — Ez a gyűrű, ugy-e? — kérdezte mosolyogva Giulietta. — A feleségem derék, jó német asszony és előbb anyagilag akarok mindenképp gondoskodni róla, mielőtt elválnék tőle .. . — Elválni? . . . — és Giulietta elnézett, messzire —- ne váljon el.. . legalább az én kedvemért ne . . . Nem vagyok rá érdemes. Én nem tudok hü lenni. És megfogta Erasmus kezét. — De egyebekben nem fog bennem csalódni. Meg fog ismerni bennem egy nőt, amilyen . .. talán szabad kissé dicsekednem . . . kevés akad ebben a városban .. . Erasmus megcsókolta az énekesnő kezét: — Maga a legszebb, a legjobb az egész világon! — Minthogy most némileg anyagi zavarokkal küzdők, — folytatta Giulietta — szükségem lesz támogatásra ... Ne gondoljon valami hallatlan összegre. Havonta száz pisztolyra van szükségem . .. — Száz pisztoly havonta és azonfelül az életem ... az életem ezentúl a magáé, Giulietta. — A kezét rá! — mondta az énekesnő. Erasmus a kezét nyújtotta, amelyet Giulietta megszorított és sokáig pihentetett a saját kezében. És egyszerre csak elkezdte csavarni, csavargatni Erasmus ujján a gyűrűt, Erasmus önkéntelenül, akaratlanul a gyűrű felé nyúlt, szinte védőleg. — Csak meg akarom nézni, — mosolygott Giulietta — hogy milyen a jegygyűrű Németországban. Levonta Erasmus ujjáról a gyűrűt és a saját magáéra húzta föl. Nézegette:-— Egészen csinos! Most újra az olasz kocsmáros lépett be. Erasmus füléhez hajolt és titokzatosan súgta: — Egy hölgy keresi... Erasmus úgy megijedt, hogy csaknem olyan fehér lett, mint a fal. Fölkelt, bocsánatot kért Giuliettától, hogy néhány pillanatra távozik és kiment a lugasból.. . A kocsmáros átvezette egyik szomszédos lugasba, ahol lefátyolozottan egy nő várt rá. De Erasmus a sötétben és a fátyol ellenére is megismerte. A felesége volt. Trude asszony. — Hát itt kell, hogy találjalak? — mondta az asszony
