Képes Hét, 1930 (3. évfolyam, 1-7. szám - Prágai Magyar Hírlap március-novemberi melléklete)
1930-02-02 / 5. szám - Mécs László: Élünk ám még cimbora! - Surányi Miklós: És mégsem véletlen!...
Mécs László: Élűnk ám még cimbora! Harmincon túl rájösz arra, hogy az élet: az ember tragédiája. Ettél a tudás fájáról, kinyílt szemmel látod fájva, hogy Valaki a világon jár, kezében bomba van, örömeink alá rakja s tovább megyen gondtalan. Ágybafekszel: hogy habtalan csend-vizekre vinne ágyad csónak-váza s rájösz arra, hogy az ágyad jól alá van már aknázva kínos halálfélelemmel, szorongással, eleven szívverésed lesed halál-pózban fekve mereven. Rájösz arra, hogy alá van már aknázva: a bölcső a sirhalommal, virágod a hervadással, szerelmed az unalommal, ötömeid búval, bajjal, bakacsinnal bíborod, kurjantásod jaj-sóhajjal, ecettel az óborod, jó a rosszal, tavaszod az ősszel, téllel, hajnalod az éji holddal, ifjúságod a vénséggel, mennyországod a pokollal, szép országod árulással, csalódással terveid ahova lépsz, bajt borzongnak szagló, látó szerveid. Gyanútlanul célt kovácsolsz, hősnek indulsz erre, arra nagy titokban s alamuszi'mód, hang nélkül itt is, ott is bomba robban: egy virágból, vágyból, célból füst, hamu és por leszen. Látnok lettél, béna bölcs, mert élsz, de úgy mint a lesen. Az a legény: irigylendő, sérthetetlen, pogány, mokány, betyárfajta, ki nem tudja, milyen átok teljesül be egyszer rajta, s hogy a vágyak, utak, álmok, hidak alatt bomba van, aknák felett biztosan jár, fiityörészve, gondtalan. Az a legény: ötven évvel, hatvan évvel sövényt ugrik, májust kerget, földi csodák csődörére lasszót hajit, szerel nyerget, öntudatlan, boldog, szemén rózsaszínű pápaszem. minden rózsa szagos néki, Ízes minden málnaszem. Ilyen a legény: nem vagyok már, nem vagy te már, a fekete örvényt látva kapazkodnánk szalmaszálba, bölcseletbe, angyalszárnyba, a szentségbe, barátságba s bár hordónknak nincs bora, koccintsuk a szivünk össze, élünk ám még cimbora! S hogyha élünk, szeretünk is s ha szeretünk: fel nem robbant, sérthetetlen hordónk van még, a Szeretet örök-ömlőn, csapraverten, bár lepkénknek, virágunknak, álmunknak nincs himpora: koccintsuk a szivünk össze, élünk ám még cimbora! (4. folyt.) — Nem igaz! — pattant fel az asszony! — Ez rosszhiszeműség. Ez durva férfipesszimizmus, A rossz asszonyok között sokat élt és sokat csalódott férfiak pesszimizmusa. Magával nem történt meg még az, hogy egy ábrándos lelkű, gyermeteg kedélyű és naiv leánygyermek szerelmet vallott? — Megtörtént — válaszolta Zoltán és a telefonbeszélgetésekre gondolt. — És elitélte őt? — Nem. De nem is történt semmi. A leány megtalálta élete komoly és rendeltetésszerű célját: menyasszony lett és beszüntette a velem való lelki kacérkodást. — No látja. Ez nem véletlen dolga. A vörös ur éppen hevesen magyarázta: — A jó dráma olyan, mint egy kémiai kísérlet. Adva van egy rész érzelmesség, két rész érzékiség: ez reneszánsz-tragédia. Két rész érzelmesség, egy rész szenvedély: ez rokoko-vígjáték. Mert az élet: temperamentum, a cselekvés: a tettekben kirobbanó jellem. Pszichiológia a kulcs, amellyel minden történés képletét le lehet vezetni. Fátum, véletlen sors...: ez csak a tehetségtelenség mankója. A szépkezii as zonv szelíden közbeszólt: — Én pedig torkig vagyok a lélektani levezetésekkel. Az élet véletlenekkel dolgozik. Például egy férfi nagyon szeret egy asszonyt . . . ugy-e, ehhez sok minden kell? — de mindenekelőtt és legfőképpen az kell, hogy megismerjék egymást.- Ezzel nem mondott sokat. — Nem sokat, de mindent. Sok ember teljesen értetlenül áll a nagy szerelmi szenvedélyek, a tragédiák és hősköltemények és a furcsaságok előtt; nem is érti, hogy egy ember nem tud egy másik nélkül élni; hogy egy élet minden kigondolható szenvedését inkább elviseli, mintsem hogy lemondjon szerelme tárgyáról; ezek az emberek a szerelmet hajlandók az elmebaj egy nemének vagy valami bűnös és megátalkodott rögeszmének nézni. No, mi az oka, annak, hogy a szerelemnek ilyen nagy tagadói is vannak?
