Képes Hét, 1929 (2. évfolyam, 1-52. szám)
1929-05-05 / 18. szám - Irodalom, művészet • Komlós Aladár: Irodalmi napló - Egri Viktor: A couleur local a szlovenszkói regénye
IRODALOM, MŰVÉSZET Irodalmi napló A legújabb pesti társasjáték irók közül indult ki és közismert, nagytekintélyű irodalmi alkotások „tartalmának“ groteszk elmondásában áll. Ki kell találni például, melyik magyar elbeszélőköltemény meséje a következő: „Romlásnak indult hajdan erős magyar“. Megoldás: — „Toldi estéje“. Még néhány tartalomkivonat: Egy magasállásu hivatalnok megöli főnökének feleségét, mert ez inkorrekt módon avatkozott bele családi életébe. (•upq ^upg) A hatalmas szomszéd látogatóba megy, megöli a házigazdát, de nagyon sokat szenved a férgektől. (•uopjoj n Egy egyetemi tanár teherbe ejt egy leányt, aztán faképnél hagyja. (jsnnj) Egy fiatalember nem tud felkelni az ágyból. (•AOUIOHO) Hol kalapos, hol kalaposinas. Mint aki a sínek közé esett. (•BUUy Kifordultam, befordultam, mégis bunda a bunda. (•npunq y :uireur}dm?H) Egy embernek semmi sem elég magas. (jojsoinoqido ssoups) Egy fiatalember megállapítja a „Nyugatot. Egy asszony egy éjjel sem hagyja aludni az urát. (•mqnzsfo XSajozg) Csak nővel ne! (•X'EJX) UBI.IOq) Tessék folytatni a játékot. Ha szabad komoly tanulságot levonni a fentiekből, e tréfás játék azt mutatja, hogy az irodalmi müvek igazi tartalma nem a meséjükben van. Ha értelmesebben és korrektebbül mondjuk is el egy regény cselekményét, mint ahogy ez a társasjátékban történik: igazában akkor is félreértjük vagy meghamisítjuk az alkotást, ha csak a meséjét mondjuk el. Mert egy művészi regényben vagy drámában voltaképpen mindig másról van szó, az iró szeme előtt más és több lebeg munka közben, mint pusztán egy mesének az elmondása, s ha az emberek egyegy müvet mégis annak meséjével szoktak ismertetni, ez csak azért van, mert ez a legkönnyebben megfogható a műalkotás elemei között. jSVárkonyi Nándor pécsi egyetemi könyvtáros terjedelmes és nagyigényü munkában feldolgozta a magyar irodalom történetét a kiegyezéstől napjainkig. („A modern magyar irodalom“, Danubia kiadása.) A könyv megérdemli, hogy megemlékezzünk róla, mert első kísérlet a magyar kultúra egy hatalmas területének az első források ismeretén alapuló egységes feldolgozására. Sajnos, a munka nem sikerült, bár vannak jobb részei is: stílusa zakatol, mint egy rossz malom, a megtárgyalt íróknak ferdén mutatja be az arányait, ítéletei és jellemzései igen gyakran hibásak, osztályozásai nem rendezik meggyőzően az anyagot. Egyet azonban el kell ismerni Várkonyiról: azt, hogy mindent olvasott! Nincs ma senki Magyaroszágon, aki ily alaposan ismerné az utolsó félszázad magyar irodalmát, mint ő. Az olvasót érdekelni fogja, hogy a szlovenszkói s általában az utódállambeli írókat Várkonyi irodalomtörténete bő és igen jóindulatú méltatásban részesíti. Leghosszasabban (több, mint egyegy oldal terjedelemben) Mécs Lászlóról s a prózairók közül Reményi Józsefről ir. Tiz-tizenötsoros jellemzést kap még: Ölvedi László, Tamás Lajos, Győry Dezső, Földes Sándor, Merényi Gyula, Jankovics Marcell, Szenes Erzsi, Darvas János, Sebesi Ernő, Simon Menyhért, Kersék János, Tamás Mihály, Torna István, Sziklay Ferenc, N. Jaczkó Olga, Darkó István, Rácz Pál, Egri Viktor. Pusztán a neve van megemlítve Bézay Zoltán, Borka Géza, Sz. Gruber Károly, Holly Jenő, Juhász Árpád, Klimits Lajos, Mészáros Sándor, Páll Miklós, Páll Imre, B. Palotai Boris, Rév József, Sárosi Árpád, Szijj Ferenc, Telek A. Sándor, Virágh Ferenc, Vozári Dezső, Wimberger Anna, Zipser János költőknek és Alapy Gyula, Farkas István, Herczeg Gábor, Jankó Zoltán, Kaczér Illés, Köves Károly, Lányi Menyhért, Marek Antal, Sándor Imre, Tichy Kálmán, Tichy Lajos prózairóknak. A beavatottaknak talán ez a névsor is elárul valamit Várkonyi ítélőképességéről. Komlós Aladár. A couleur local a szlooenszkói regénye A minap a budapesti Magyar Hírlapban Kázmér Ernő a következőket irta Lányi Menyhért „Művirág“ című regényének recenziójában: „A szlovenszkói magyar, de még a szlovák irodalomban is sok már az intim irodalmi „Kleinkunst “, a „couleur local “ már fáraszt.“ Lányi Menyhért regényével kapcsolatban Kázmér Ernőnek igaza van. Kellenek ezek az apró dokumentumok, a szlovenszkói tájnak speciális színe, szaga, levegője, kellenek ezek a jellegzetek kisvárosi alakok, akik más miliőből ki se nőhettek volna, de csak addig kellenek, amig nem válnak öncéllá és nem gátolják meg az irót abban, hogy elhagyhassa a miliőtől determinált keretet és átfogóbb, mélyebb horizontú témát érintsen. Egyrészt tehát vétek a coleur localt a mondanivaló csúcsa gyanánt kihegyezni, másrészt vétek annyira elhanyagolni, hogy a miliő speciális zamata teljesen elsikkadjon. Bizonyos, hogy az átfogó mondanivalót, egy kiforrott egyéniséghez méltó tágult horizontú regénytémát igen jól összhangba lehet hozni a szlovenszkói miliővel, s ez volna az, amit regényíróinktól elvárnánk. Mert a couleur local korántsem fáraszt és bágyaszt, ha megfelelően színes és életes, ha erős átélések vannak mögötte és ha a talajjal összeforrt írónak van szeme éppúgy az ínyenc különcségek, a raritások, mint a miliőn túllépő élet, a kis házakba fojtott ember általános nagy kérdéseinek meglátására és életes felvázolására. A szlovenszkói regény írója nem állhat meg a filigrán munkánál, nem élheti ki magát ezekben az apró dokumentumokban, melyek művészivé tudnak tenni egy hoszszabb lélekzetű elbeszélést, de nem a sűrített életet, koncepciót, kikerekitett történést, ember és idővállalást igénylő regényt. Közbevetően meg kell itt jegyeznem, hogy a Kázmér Ernőtől soknak talált intim Kleinkunst nem is jelentkezett olyan tömegben, hogy fárasztott volna. Soknak látszott csak és pedig minőségbeli okok miatt. Mert se a szlovenszkói regény, de a legtöbb esetben a szlovenszkói novella se hozta ki teljében ezt a speciális helyi zamatot. Azt a zamatot, mely Darkó István novelláinak, a Daliásnak, vagy a Csöndreintő estnek kivételes érdekességet és teljes létjogosultságot ad, mely például Szombathy Viktor apró palóckarcolataiban helyenként egyénien kifejezésre jut, mely Sebesi Ernő Írásaiban, ahol a háborúra visszaemlékező orvosiró mondja el frontélményeit és megfigyeléseit, markáns vonalakkal jelentkezik, vagy Tamás Mihály novelláiban átfült tavaszias színekben elénk kerül. De ki látta meg teljes egészében, igazi mivoltában, igazi arculatával, minden adottságával és életének gyökereivel a szlovenszkói várost? Ki mutatta meg ennek az egészen különálló világnak igazi képét, ezeket a négy nyelven beszélő embereket, a négyfelé vagy még többfelé szaladó érdekszálakat, az őslakó és a jövevény viszonyát, különös elkeverődésüket, az asszimilálódás lassú folyamatát, a magyar élet lassú halódását vagy másutt éppen ellentétét, talajfogását, — ezeket az uj adottságokat, melyek a szlovenszkói életet végzetesen meghatározzák, gyúrják és alakítják. Vagy ki látta meg az uj parasztot, nem a népviseletét elhagyó, de még tájszólásában megszólaló parasztot, nem az alázatos cselédet, sem a város gyűlölőjét primitiv visszamaradottságában, a haladás kerékkötőjeként, sem a szentimentális szerelmest hamis lobogásaival vagy az állatias ösztönnel kirobbanó, habzsoló szerelmi étvággyal és feszülő izmokkal lomhán mozgó ősembert: a múlt irodalmának típusát, hanem az igazi parasztot, ahogy ma áll a földjén a ma világában, osztályhelyzetének igazi felismerésével. Jöjjön a szlovenszkói város igazi arca, egy mai Losonc, mai Zsolna vagy Vágujhely és jöjjön a ma faluja, az uj ember a maga jól meglátott miliőjével és mai adottságaival. Ez a feladat vár arra a szlovenszkói íróra, akinek szívügye a couleur local és aki éreztetni akarja átfogó mondanivalójában is a speciális szlovenszkói zamatot. Egri Viktor.
