Képes Hét, 1929 (2. évfolyam, 1-52. szám)

1929-04-07 / 14. szám - Szitnyai Zoltán: Vétkezők

Adolf a kinpadon meggyötört ember pillntásával nézett az anyjára, aztán megköszörülte torkát, ajka megrándult, de semmit se tudott szólni. Mélyen felsóhajtott s megint lesütötte a szemét.

Az idegen férfi összegöngyölte és hóna alá szorítva a lepedőket.

•— Hát igen sajnálom, — mondta akadozva — nekünk a legkellemetlenebb, tessék elhinni. De mi most már nem is akarunk egyebet.

Még kissé várt álldogálva, aztán meghajtotta magát és kiment. A rendőr is összeütötte bokáját, tisztelegve s ment az idegen férfi után.

Hiszen karácsony este volt.

Hárman maradtak. Adolf odatapadt a falhoz, mintha föléje feszitették volna. Az özvegy szótlanul sirdogált. Imre feltárta az ajtót s fejével Adolfnak intve, jobb kezével mereven kifelé mutatott:

— Mars ki! kiáltotta durván, belevörösödö arccal.

Adolf lassan megindult. Nagyon lassan, minduntalan az özvegy felé pillantva, aki elfordult tőle. Aztán hirtelen hozzárohant s csókolgatni kezdte karját a ruha fölött.

Az özvegy hirtelen kiszabadította magát s két kézzel tolta, taszította őt el magától.

— Menj, menj, nem vagy az én fiam.

Adolf lassan felállt, még kissé kínlódott, majd fejére dobta zordon kalapját s gyors léptekkel kisietett a szobából.

Az ajtó becsapódott utána.

Imre, -mint az igazság pallosa, egyenesen, villogó szemmel állt az özvegy elé:

— Ugy-e, megmondtam? Ugy-e, mindig mondtam?

Az özvegy most már keserves zokogással sirt.

— Ki hitte volna? Istenem, ki hitte volna?

Az alkony már leereszkedett az ég sürii szitáján s haragos fekete palástjába takarta a kis szoba tárgyait.

Odakünt a hó is elszürkült s csak az uccalámpák bágyadt fénykörében világított sárgásfehéren. Adolf alig talált ki a sötét kapuüregen. A ház csendes volt, a gyerekek valami távoli szobában vártak dideregve a csengetyüszóra. Ilyenkor az emberek már nem igen jártak az uccákon. A karácsonyest elcsendesiti a nagy Életet, s kis Életszigeteket alkot, otthonok fehér asztalai körül, dobogó szivekből.

— Na lássa, Kuntzl ur, — mondta a rendőr, mikor Adolf az elcsendesült uccán kalapját emelve elhaladt mellette, — ebből baj is lehetett volna. Esztendőnyi bajócska is.

Adolf öszehuzta vállát s felsóhajtott:

— Istenem!

A rendőr szánakozva nézett rá.-— Van úgy, hogy az ember maga se tudja, mit tesz. Ez is alighanem csak úgy történt, hogy talán nem is akarta. No, ugy-e? Mégis vigyázni kell. Azért adott Isten eszet az embernek.

Aztán elfordult és hosszú léptekkel belesétált a sötétségbe.

— Boldog ünnepeket, — kívánta Adolf alázatosan, és tovább ereszkedett a lejtős utón a Hámor felé.

Vacháéknál ezelatt gyújtogatni kezdték a karácsonyfa gyertyáit. Az öregasszony egy nagy fotelben ült és mereven nézett a felolbbanó lángocskákra. Csontos arcát mély árnyak fekete tavai és keskeny, görbe erei borították. A szemek olyan üregesek voltak és hidegen szürkék, mintha már kialudt volna mögöttük az élet lángja.

—■ Én mindig csak jót akarók, — mondta Imre elcsendesült haraggal s égő gyújtó lángjával a magasba tett gyertya felé kapaszkodott.

— Tudom Imrus, tudom — sóhajtott az öregasszony. Irma pedig a mennyezetre bámult s azt mondogatta magában:

— Ur Isten, ha tudtam volna! Ha én ezt már akkor tudtam volna.

Adolf már leért a városból. Ment a Hámor felé. A hegyek betakarták a völgybe burkolt város betlehemi csillogását és a kopár hegyoldalakon széles, havas síkok nyújtóztak el fehéren. Alig sárgállott itt-ott enyhe, hívogató fénnyel egy-egy távoli ház kicsiny ablaka.

A kohó zúgása se hallatszott s szörnyeteg kémények fekete oszlopából nem lobbantak ki bibor füstfelhők.

Ezen az estén megállt a munka. Még a föld alatt is.

Adolf a Zsigmond-akna kupájához ért. A nyitvahagyott ajtóban üres bányacsille dőlt oldalt egyik kerekével, kibillenve a keskeny sínpárról. A föld nyitott sebéből az akna széles száján gőzölögve szállt föl a mélység hője, de nem zakatoltak a gépház kerekei s csillogó sodronyok nem száguldottak párhuzamosan egymás mellett. Milyen elhagyatott volt.

_ Adolf belépett az aknaházba. Talán melegedni akart kissé, mert testét átjárta a hideg. Vékony kezét a föld gőzölgő szája fölé áztatta. Aztán megpróbált lenézni a mélységbe, de magas vasrács zárta el attól. Valami kellemes gondolat suhanhatott át agyán, mert hirtelen hamiskás, szelíd mosoly lobbant komoly bajusza mögé. Majd megkapaszkodott a rácsban s átemelkedett rajta. Nem látott semmit. Csak feketeséget. Mosolygott és kissé eltolta magát a rácstól. Aztán megszorította kalapjának karimáját s azt mondta hangosan:

— Szerencse föl!

Egy deszka utána lódult s az akna falaiba ütődve, nagy robajjal zuhogott a mélybe.

A város felől éppen zúgni kezdett az övár nagyharangja. Majd a Katalin-templomé és a Frampergié iis.

Ugyanakkor Wacháéknál megjelent az előbbi idegen férfi és egy másik ember, aki a fürdőszolga lehetett. Papírba takart csomag lógott le karján s vászonrétegek fehérlettek ki a sárga boríték alól.

Wacha Imre nadrágzsebébe süllyesztett tenyérrel állt, a küszöbön s az ajtót félig behúzta maga után. Semmit se kérdezett, csak magasra húzta szemöldökét s várakozóan nézett a férfiakra.

— Végtelenül sajnáljuk ezt az esetet, — mondta az idegen férfi, — most már rájöttünk a tévedésre. Kettő csakugyan idevaló. A harmadikat is megtaláltuk. A szolga már emlékszik is, hogy a nagyságos asszony felejtette ott őket.

— Úgy, — mondotta Imre, hirtelen fülig pirosodva. Talán arra gondolt, amikor Adolf elé lépett s a fogai közt dobta feléje: — tolvaj!

Az idegen szégyenkező mozdulattal tárta szét karját.

— Hát számtanácsos ur, mi természetesen bocsánatot kérünk ünnepélyesen. Ha csak egy szót szól kedves sógora, ez a tévedés mindjárt kiderülhetett volna.

Imre hidegen bólintott a fejével.

— Máskor jobban meggondolhatnás, — mondta ingerlékenyen.

Irma is kidugta fejét az ajtón s riadtan nézve szét, félénken kérdezte:

— Valami baj van?

— A lepedők, — mondta komoran Imre.

— A lepedők? — kérdezte Irma még ijedtebben.

— Igenis megkerültek, — sietett az idegen férfi és meghajtotta magát.