Képes Hét, 1929 (2. évfolyam, 1-52. szám)
1929-07-07 / 27. szám - Krúdy Gyula: Alkonyati elbeszélés
Alkonyati elbeszélés Irtat Krúdy Gyula A beteg olyant prüsszentett, hogy a családi arcképek ingadozni kezdtek a falon. — A minap azt hazudtad egy utszéli vendégfogadóban, ahová magaddal csaltál kugligolyók guritása céljából, hogy különböző betegségeimben nagy részűik van a nőnemű ásványvizeknek, amelyeket nagymértékben fogyasztottam életemben, anélkül, hogy a következményekre gondoltam volna, — szólt a beteg ápolójához. ■— Most itt ülök betegen és már minden késő, még ha egész nap térdepelnék is a hideg kövön, amíg bensőmben megszakadna valami a sok imádkozástól, — rnondá még ,.Flegmannak“ Ulrik ur, a beteg úriember, annak a „Flegmáidnak, akit gyógyítása végett fogadott fel maga mellé, de aki idáig semmi másra nem tudta megsegíteni, mint kiadós, bőséges, falrenditő, mellénygombszakajtó prüszszentésekre, mert egy régi tubákot fedezett fel a padláson lógó százesztendős vadásztarisznyában és a prüsszentésektől Ulrik ur láthatólag mindig megkönnyebbült, elűzvén darab időre a közelében ólálkodó halált. Egyszer olyant prüsszentett „Flegmann“ orvosságától, hogy régen romlott zápfoga is kirepült a megerőltetéstől. (Nem kár érte.) Máskor a fűiéből mozdult ki egy gyufaszáldarabka, mely tizenhárom esztendő előtt beletörött a fülébe. (Nagy szerencse volt, mert újra döfködliette a fülét, ami magányosan szenvendö embernek legalábbis ternót ér.) De egyszer ... Egyszer, valamiképpen a garatján, nyeldeklőjén át valamiképpen tüdőjébe,. gyomrába tévedt valamely dohánypor, (amelyet a régi bölcsek a haldoklókkal szagoltattak, mikor még nem tudták, hogy a pálrügyi termáA legújabb babadivat. Dóra Petzold: Simon-Böske-babája, amely Miss Európa divattá vált stilruhájában kedvenc dísze a párisi szalonoknak. nak ugyanilyen hatása van, de az nem megy a tüdőbe) — egyszer a padláson talált (tubáktól olyan földindulás, mozgolódás, szédülés, hányás, főfájás, szélütéshez hasonlatos bénulás keletkezett Ulrik állapotában, hogy ezekben a pillanatokban miég mindig gondolkozó fejjel, még tiszta értelem volt, sőt körültekintő számítással: szinte önmaga kívánta a halált... A jobbkeze nem engedelmeskedett akaratának, másfelé csapkodott, nyúlt, pendült, mint egy eltört babakar: mint ahogy Ulrik gondolta volna. — Tehát adjak megint az orvosságomból? — kérdezte „Flegmann“, aki megszokta az Ulrikhoz hasonló beteg úriemberekkel való bánásmódot. („Flegmann“ olyan volt, mint mindig. Kaján, gyűlölködő, paprikás zeni pattanásokkal volt tele az arca, amely pattanások kezdetben mákszemnagyságuiak, későbben lencsealakuak lettek, amint növekedtek, serdültek, szaporodtak a méregtől, amelyet csak jégbehütött italokkal tudott csillapítani a pattanások tulajdonosa.) — Tehát, adjak megint az orvosságomból? — Nem, — felelt Ulrik ur, a kezében tartott görbe kupecbottal, amely talán valamely disznókereskedő kezében az egész országot bejárta: most úgy célozván, hogy a karosszéke előtt álló „Flegmann“ ballábán levő nagykörmöt középen találja a csizmában, mert gyakorlatból tudta, hogy csak ezzel okozhat fájdalmat Flegmannak. (Az ápoló ilyenkor oly szívből, epéből), benső keserűségből fakadott káromkodásba kezdett, amelyet a földsüket ember is nyomban megkülönböztethetett azoktól a káromkodásoktól, amelyeket a hozzáértők éppen úgy
