Képes Hét, 1929 (2. évfolyam, 1-52. szám)
1929-10-27 / 43. szám - Krúdy Gyula: Gavalléravatás
I. Az 189*-i.k év egyik hétfői hajnala volt a sons könyvében megjelölve kenézlöi és platrügyi Nyiry Berta, érettségizett diáik életéiben abból a célból, hogy gavallérrá avattassák. Ezen a hajnalon ugyanis, amely az izraelita nőegylet majálisa után következett a kis fürdőhelyen, ez a beszélgetés folyt le virradáskor a sétányon, ahová akkorára összetolták a mulatók asztalait, hogy az itt éjszakázott urak együttesen gyönyörködjenek Benczi Gyula h ang ve rsenyéb e n. — Kenézlő; — mondta egy veresbajszu, rücskös arcú, de a kemény pomádétól még reggel is kacsafarok-hajzatu úriember. — Kenézlő, — ismételte kötekedve. — Az is falu? Csupa tolvaj lakik benne. Nyiry Berta nyomban megértette, hogy a vidéki szolgabiró vele akar kötekedni, mert már a tánc idején, a gallyakkal díszített tánchelyen is többször sodródott melléje és könyökével oldalbavágta öt vagy táncosnőjét. ragyáknak hívták ezt a veresbajszu környékbeli szolgabirót és még nemesi származása, se volt egészen kitisztázva. Csak amolyan nemesember volt, akinek neve mellé zárójelben levő kérdőjelet tett Nagy Iván, a magyar nemesiséig lexikonjában. — Kenézlőről mindennap behoznak néhány rabot a vármegyére, — folytatta a szolgabiró és a szolyvai vizet (amelytől megsötétedik a vinkó) úgy öntötte poharába, hogy az kifröccsent a szembenülő érettségizett d’ák kezére. A diák erre talpra állott: — Az igaz, hogy a nemesi prédikátumom kenézlöi is, mert ott voltak őseimnek birtokai. De a másik prédikátumom platrügyi, ahol viszont a legerősebb torma terem Magyarországon, — felelt a diák és nagy vakmerőén a szolgabiró arcába öntötte maradék borát. A szolgabiró már boros volt, tántorogva felállott és a diák felé közeledett. Ámde a tegnap érettségizett diákot éppen olyan vad kedv fogta el, mint már ilyenkor szokta a fiatalembereket. A szolgabiró felé ugrott tehát ifjonti gyorsasággal és elszántan torkonragadta azt, mielőtt bármit tett volna. Aztán egy nagy tölgyfa derekának taszítva a szolgabirót, a fejét néhányszor a fához ütögette, miután teli torokból ordított. Hogy mit orditott: azt bizony már senki sem tudta. Még ö maga sem. A borozó urak felugráltak, mire Nyiry Berta (igazában Bertalan volt), sietve elhagyta a győzedelmes csatateret. II. Diákos kvártélyán még ki sem pihente a hajnalig tartó mulatozást, amikor alkonyattal ágyában hallotta, hogy két úriember érdeklődik utána az eperfás udvaron. A diák hamarosan kiugrott az ágyból, hideg vízbe dugta a fejét és azután kiszólt az ablakon: — Jövök már, tekintetes urák! Két tekintélyes, potrohos, komoly úriember volt a diák keresője. Az urak, — az egyik a helybeli telekkönyvvezető, a másik egy nyugalmazott katonatiszt, aki egyelőre foglalkozás nélkül ődöngött a városban, — leültek az eperfa alá, mint a csendőrök. Szemmel tartották a házat, mintha attól tartanának, hogy Nagy Berta éretségzett diák megugrik előlük. Ámde a diák még mindig az éjjeli tánc és majálisi kedv hatása alatt volt, — voltaképpen akkor „mulatott“ kedvére, először életében (csárdások s keringök zenéjével volt telve a feje) — és nagybátra.n jelentkezett látogatói előtt, de nem mulasztott el egy nagy botot is magával hozni. Kedve vollt a verekedéshez. A nyugalmazott katonatiszt, aki egyébéként még idegen volt a városkában, mert csak két éve járt foglalkozás nélkül, keményen végigmustrálta a diákot. — Tegye le azt a botot, fiatalember, nem kocsmai verekedésről van szó, mi magával nem fogunk itt verekedni, mert ketten vagyunk. Bizonyára a rövidebbet húzza; ha akarja, ezt Írásban adom. Azaz, hogy éppen kocsmai verekedésről van szó, — tért vissza a katonatiszt a megvető
