Képes Hét, 1929 (2. évfolyam, 1-52. szám)
1929-09-08 / 36. szám - Heltai Jenő: Álmokháza
Egyszer volt Budán kutyavásár. Londonban azonban minden héten tartanak olyan kutyavásárt, amilyet képünk ábrázol. kém is tetszett, szabad voltam ... Miért utasítottam viszsza mégis? Egy másik... egy harmadik... néha két égő szem mered rám a sötétben, haragosan, vádlón vagy szomorú könyörgéssel... két szem, semmi más ... mindig ugyanaz a két szem. Vagy egy eltorzult, szomjas száj, két kitárt kar görcsbe merevedve, ahogy a levegőt öleli magához ... mindig ugyanaz a száj, mindig ugyanaz a semmit szorongató két kar ... ezek mind engem akartak, örökké adósuk vagyok és sohasem fogom adósságomat leróni... ma már megtenném ... hol vannak, hová lettek, hol keressem őket? Üldöznek, mint magát Szebeni professzor ur hangja vagy a vak ember. Utánam jönnek mindenhova ... Látja, mégis beszélek, kínozom magát. ígérje meg, hogy folytatja naplóját. Tudni akarom, mi jut eszébe, amikor rám gondol. Tudni akarom, mennyit gondol rám ... Még mindig az ölelés könnyű rabságában mosolyogva nézett a férfira, szolgájára, elidegeníthetetlen tulajdonára. Karmelt megsizédiitette a mosoly varázsa, karja megrándult a lány karcsú derekán, jobban magához szorította. A lány odahajtotta fejét az arcára, szőke haja elborította a férfi szemét és száját. Karmel beletemetkezett, mint valami illatos, puha selyemvánkosba. — Köszönöm ezt a délutánt — mondta Terka. — Köszönöm, hogy sajnál és szeret. Én is szeretem és sajnálom magát. Szája apró súlytalan csókokkal szaladt végig a férfi arcán és száján. Mintha könnyiijárásu tündér suhant volna keresztül a sötét erdőn. A meghatódás, a hála, a barátság, a szeretet vigasztaló ártatlan csókjai voltak ezek... a szerelemé nem volt közöttük. És amikor Kaiméi azt akarta megkeresni forró száján, Terka szelíden kibontakozott az ölelésből. —- Nem. Ma nem. Ma gyermekek vagyunk. Elment. Karmel egyedül maradt. Rádobta magát a díványra, elfordította a kapcsolót, sötétségbe burkolózott. De a hálószoba küszöbéről rózsaszínű, gyönge fénysáv húzódott be a szobába. Karmel fölugrott, kinyitotta a hálószoba ajtaját. Egy pillanatig nézte Iczky grófnő pompázó selyemágyát és a pufók ámpolnát, amely olyan ostobán és olyan közönyösen világított, mint valami színpadi holdvilág. Azután elővette revolverét és agyonlőtte az ámpolnát. A sötétségben csörömpölve zuhantak az üvegdarabok az üres ágyra. 11. Valamivics szavának állt. Másnap meghozta a kutyát. Csakugyan a Teleki-téren vette-e vagy lopta valahol, nem derült ki, annál kevésbé, mert Karmel nem is kérdezte. Régen lemondott már arról, hogy firtassa, hol veszi Valamivics azt, amit elad. A kutya lomposszőrii, bozontos kis puli volt, koromfekete kis ördög, a neve is az volt, Ördög. Pedigreejével egy kis baj volt ugyan, de ez nem gátolta meg abban.
