Képes Hét, 1929 (2. évfolyam, 1-52. szám)
1929-09-01 / 35. szám - Földi Mihály: Prof. Téli Lajos szinházba megy
— De ön nem mutatta meg! Ön Ophelia arcát nem mutatta meg! Hát még a másikat. Azt, amelyikkel Hamlet vádolja önt! Hol maradt ez az arc? Hová rejtette el? Miért marad adósunk vele? Mi azért jöttünk ide, hogy lássuk az ön arcát. Az igazit és azt, amelyiket Isten ellenére készít magának, ön becsapja az embereket! A színésznő már-már azt hitte, hogy őrült ember támadta meg. Mit akar ez itt az arcával? Általában meg szoktak vele elégedni az emberek, sőt... most is többen, halálosan szerelmesek belé. — Nem tetszik az arcom? — kérdezte nevetve. — Kérem, értsen meg, — próbálta megmagyarázni szavait a profeszszor — mi itt öszszegyültünk, hogy bizonyos rejtélyes dolgokról könnyebben gondolkozhassunk. Bocsásson meg, ha talán különösnek találja a viselikedémet, de bizonyára tud rólam annyit, hogy végére szoktam járni a dolgoknak. Csak nem gondolja, hogy olyan szokás a színház, melynek nincs valami mélyebb és fontosabb oka is? Az ön viselkedése azt árulja el, hogy minderről nem akar tudomást venni. — Nem értem. — Miért játsza ön Opheliát, ha nem az? — Ezt nekem még sohasem mondták. Mindig a legnagyobb sikereim ... — Hagyja a sikert! — kiáltott rá indulatosan a professzor és felpattant a helyéről. Karcsú, nyúlánk teste, sápadt arca izgatottan reszketett. A színésznő is aggodalmasan felemelkedett. A csengő közelébe vonult. — Dekát mit akar ön tőlem? — kérdezte óvatosan. — Nézzen a tükörbe! — kiáltotta Téli Lajos s megragadva a színésznő forró csuklóját, a tükör elé húzta. — Nézze meg magát. Ez Ophelia? Ez az az ártatlan nő, akiben a szerelmes férfi megérzi a másik arcot és ezért kolostorba küldi? Magának nincs Ophelia-arca, de hiányzik magából Ophelia másik arca is, az, amelytől Hamlet irtózik. Magának csak egy arca van. Ez, mit itt lát! Ez a hazug, ez a ledér, ez az alamuszi, ez a kéjvágyó, amely pénzt Jim Collins, a Paramount-filmtársaság fösminkelőrnestere, egy uj ajkpirositót próbál ki. kér az örömökért, vagy olyasmit, aminek hozzá semmi köze... ez az olcsó kis bestiaarc, amellyel menjen ki az uccára és menjen a csapszékeikbe és ott otthon lesz és ott igazi lesz és ott senki sem fogja hazugnak találni... megértette? Közben már megragadta a színésznő fejét és a tükör elé szorította. Feje most a színésznő fejéhez tapadt s mind a ketten a tükörbe meredtek. Kidagadt szemmel, rémülten nézték az arcokat, a fejeket, amelyek a tükörből visszanéztek rájuk ... egyikük sem ismert most magára ... mindegyik arc idegen, távoli, zavaró és sok tekintetben hazug volt. M indkettő jükre kísértetiesen hatott ez a látvány. — Harminchárom évvel ezelőtt — sóhajtotta most enyhültebben Téli Lajos s a hangja könnyesen szivárvány-, lőtt — egy fiatal leánnyal mentem haza ebből a színházból. Szininövendék volt, az akadémiára járt s úgy szerettem, hogy a szivem fájt érte. És amikor kiléptünk innét az uccára, Hamlet zakkóban és puha kalapban intett neki. Egy színész. És odaszaladt s én még egy óra hosszat vártam rá és aztán hazamentem s másnap néztem az arcát és láttam, hogy hazudik. Nem is tudom, miinek jut ez ma az eszembe! Maga felé fordította a színésznő arcát és hoszszan, most mára bánat enyhülésével nézegette. — Isten adott nektek egy arcot, — mormolta — miért csináltok magatoknak másikat? Vagy nem adott? Egyet sem adott? ... És azért van minden, mert ti is csak keresitek... keresitek... és nem találjátok? ... Megsimogatta a szinésznö arcát s hosszan a szemébe nézett. Valami szomorúság bántja önt, — mosolygott váratlan gyöngédséggel. Szemében tüzek gyulladtak ki, ez a forró és merész férfi, akiről már sok mindent hallott, megtetszett neki. S most az ö múltjából is felrémlett néhány félbenmaradt emlék ...
