Képes Hét, 1929 (2. évfolyam, 1-52. szám)

1929-09-01 / 35. szám - Földi Mihály: Prof. Téli Lajos szinházba megy

Hamlet. Mégis csak érdekes vé­letlen! Jegyet váltott, a ruhatár­ban hagyta ka­bátját, kalapját s besétált a néző­térre. Alig foglalt helyet, máris ide­gesen felállt. Nyugtalanitóttá a tömeg, amelyben teste észrevétle­nül eltűnt. Tár­gyalni kezdett a jegyszedővel, hogy cseréljék ki helyét, mert az első sorban akar ülni, de már elsö­tétedtek a lám­pák, harangütés hallatszott a szín­padról, különös morajlás csapott fel az emberek körül s le kellett ülnie. Egymásután kö­vetkeztek az ifjú­ságából jól ismert képek. A bástya­tér, ahol Francis­co őrt állt. Ki vagy? — kérdi Bernardo. Jött a szellem s Marcel ­lus kijelentette: Elment, felelni nem akar. Kakas­szó hallatszik. Egy pillanatnyi sötétség után trónterem látszott s különböző ré­gies ruhákban szí­nészek jelentek meg a színpadi fényben Egyik azt állította ma­gáról, hogy király, a másik azt, hogy királyné s ebben a hírben is viselkedtek. Jött egy színész, testhez álló fekete ruhában, mindenféle szörnyű dolgot szavalt s úgy visel­kedett, mintha Hamlet volna. Téli Lajos professzor egyre nyugtálanabbul figyelt. Mi jogon állítja magáról ez a vas­­tagszáju férfi, hogy ő a dán királyfi? Hol, mikor egyez­tünk meg ebiben? Miért ő a Hamlet? Csak azért, mert a színigazgató barátságból vagy hozzáértésből, vagy jobb híján ráosztotta ezt a szerepet? Hát mit játszanak itt? Szerepeket? Megtanultunk bizonyos szavakat, vagy el­mondjuk a súgó után s akkor már minden rendben van? Miért kell akkor már elhinnünk, hogy ő a Hamlet? Vagy a tömeg itt, ameíly szótlanul figyel és egyre fokozódó érdeklődéssel résztvesz a játékban, ez is hozzájárul mind­ehhez? Van egy megállapodás, amelynek értelmében ez az erős állkapcsa egyén, ez a Hamlet? Miért? Mégis csak különös ez ... Ugyanakkor, amikor dolgozó, alkotó és ro­botoló emberek elindulnak a színház nevű épület felé, a pénzükért játszanak, ugyanakkor a város legkü­lönbözőbb részéből felikerekednek emberek, akiket sziné­­szeknek hívnak, akik egészen ala­csony kis kapu­kon mindenféle hátsó szobákba vonulnak, ott le­vetik polgári ru­háikat, testükre egészen különös ruhákat húznak, arcukat kifestik és álarcokba buj­tatják s itt kijön­nek és a villany­fényben minden­féle, előre ismert hosszabb - rövi­­debb beszédeket tartanak... És e­­zért pénzt, fize­tést, jutalmat, tapsot kapnak. Nem különös ez? Ha mindezt józa­nul elgondolja az ember, őrültség­nek látszik. Mig mindezen tűnődött, uj szín tárult eléje. Szo­ba. És a megszü­­kitett színpadon megjelen egy nő. Bizonyára szí­nésznő. Fehér, hosszú, lelógó ru­ha van rajta, fe­jét vastag, szőke hajkoszo.ru díszí ­ti. Bizonyára ezt a kisasszonyt bíz­ták meg Ophelia szerepével. Hall­gassuk csak. Most azt mondja: „Csak nemkét­­led ezt?“ Ez bosz­­szantóan hang­zott. „Ugyan, nem több?!“ — kérdezte később s ez üresen kongott. Majd hosszabb be­széde következett: „Őrzőmül e szép lecke jó tanácsát szi­vembe zárom. Ám magad se tégy, Jó bátyám úgy, mint a rossz pap, ki másnak Az égbe tüskés, zord ösvényt mu­tatva, Hiú, könnyelmű kéjeméként halad Az élvek rózsás utjain maga S tanának fittyet hány...“ Ezek a- hangok kétségtelenül bizonyos hatást tettek Téli Lajos proifesz­­szorra, bár az egész együtt komikusán együgyű és átlát­szóan hazug volt. Csak éppen egyes szavak kondultak benne mélyebben, igy ezek: Hiú, könnyelmű kéjeneként... Néha szigorlatoznak nála szorgalmas és ambiciózus kis­asszonyok, akik feltűnő folyamatossággal válaszolnak a kérdésekre, de szapora hangjuk csengésén megérzi, hogy alig értik az eldarált szöveget. Ez a szinészkiisasszony sem látott a mélyére azoknak a szavaknak, melyeket itt szen­dén elsuttog. Az égbe tüskés, zord ösvényt mutatva, Hiú, könnyelmű kéjencként halad Az élvek rózsás utjain ma­ga... — ez a kisasszony ezt nem érti. Egyébként is, va­lahogyan az egész teste — s testéhez számítva mosta hang­ját s szemének fényét is ellentmond annak a látszatnak, Az újkor szimfóniája: beton és vas. (Photo Bálié.)

Next

/
Oldalképek
Tartalom