Képes Hét, 1929 (2. évfolyam, 1-52. szám)
1929-09-01 / 35. szám - Heltai Jenő: Álmokháza
ALMOkHÁZA Valamivics állt a dívány mellett, ö érintette meg a vállát. Jókedvűen köszöntötte: — Dél van, főhadnagy ur! Szép idő van. Az ablakot kinyitotta már, friss tavaszi levegő zuhogott be rajta, a liget fáinak és bokrainak uj illataival. Az ablaküveg játékosan verte vissza a forró-szőke napsugarak tolakodó udvarlását. Karmel nagyot lélegzett, megnyugodott derűvel ugrott talpra: itt a holnap, ma lett belőle. És itt vian ő is, fölébredt, él, nem halt meg, délután négy órakor talákozik Terkával a Szondy-ucea sarkán. Öltözködés köziben mégis odafordult Valamivicshez: — Mi van azzal a Gaillusszal? Látta-e azóta, amióta itt járt? Valamivics a fejét-rázta: — Nem én, főhadnagy ur. Parancsol vele valamit? Karmel egy pillanatig habozott, de aztán annyit mondott csak: —- Semmit. Eszembe jutott csak. És minden átmenet nélkül hozzátette: —■ Kutya kellene ide, Valamivics. Mindig volt kutyám. Szerezzen egy jó fajkutyát. Legalább nem leszek egyedül ebben az unalmas nagy lakásban. Lesz, aki teleugatja ezt az üres nagy csöndet. Valamivics fogadkozott, hogy holnapra meg is lesz már a kutya, éppen tegnap kínáltak neki egyet a Telekitéren. Hogy ott milyen vásár van! Érdemes megnézni. Megörült a világ. Minden eladó. Minden kapható. Talpbőr és aranyóra, vánkosciha és kanári madár, kanavász, pityke, orosz szentképek, elefántcsontszobrok, szivar, gyufa, halinacsizma, katonaköpönyeg, mindenféle dugdosott, lopott, zákmányolt holmi. Asszonyok, gyerekek, csirkefogók adják el, rokkant katonák, hadifoglyok, akik most jöttek haza... egyikmásik már három hónap előtt szökött meg az orosz fogolytáborból, gyalog vánszorgott haza három határon keresztül. Meglesz a kutya, ha kell, pedigrieet is lopunk hozzá. Boldog volt, hogy egyszer megint kedvére mesélhetett. Karmel az utolsó hetekben nem igen állt szóba vele. Most azután dőlt belőle a beléjerekedt újságolni való. 9. Torka pontos volt. Gyalog jött az Andrássy-ut felöl, nyugodt, nagy lépésekkel, üdén, mosolyogva. Karmel messziről észrevette már, eléje sietett éis megcsókolta keztyüs kezét. — Azt sem tudom már, mikor jártam utoljára erre -— mondta Terka. — De amióta magával találkoztam, hazajárnak az emlékeim. Nem szeretem őket és mégis kiváncsi vagyok arra a világra, amelyben valamikor éltein. Magával akarom bejárni, igy talán elviselhetőbb lesz. Jön velem? Karmel bólintott csak, némán, boldogan. Megy. Ahová Terka parancsolja. Leste minden szavát. Úgy ment Terka mellett, mintha csakugyan a fehércipös, rövidharisnyás, kurtaszoknyás kislány mellett menne, annak a csacsogását hallgatná komoly, tapasztalt tizennégyéves fiú-fejjel. Folyton Terka beszélt, ő néha-néha szólt közbe csak magyarázón, oktatón, felnőtten. —- El sem tudom képzelni, hogy valamikor itt játszottam a ligetben. Itt van valahol a vasút is, ugy-e? Emlékszik egy régi hidra, onnan néztem mindig a vonatot. — Ferdinánd-hid. — Az, Ferdinánd-hid. Csúnya neve van. Hogyan hívhatnak egy hidat Ferdinánd-nak? Mindegy. Azt a hidat akarom látni. Az Aréna-utról bekanyarodtak a Podmaniczky-uccába. A szlovenszkói magyar színészet köréből. 1. Elek Ica, az uj szubrett-primadonna. 2. Iván Sándor, színigazgató. 3. Feleky Klári, az uj drámai szende. kegeny-Jnía: