Képes Hét, 1929 (2. évfolyam, 1-52. szám)
1929-08-25 / 34. szám - Szöllösi Zsigmond: Uti kaland
ÚTI KALAND Irta: SZÖLLÖSI ZSIGMOND Triesztben akart meghalni, de alkonyat tájban egyszerre erőt vett rajta az ernyedtség. A tekintete már nem kapaszkodott friss és örvendő figyelemmel a zöld hegyekbe és nem leste- izgalommal az uj képet, amely mögöttük vár rá. A változatosságot zaklatónak kezdte érezni, amely nem engedi, hogy megpihenhessen. A hőség már enyhült. Klagenfurtban a szakasza majdnem egészen kiürült és aki uj utas jött, rendesen csak a következő állomásig utazott, de ennek a kellemes változásnak az öröme se volt zavartalan. A magánosság kényelmét az elárvulás érzése rontotta, notétségbe viszi, aminek a gondolatára fölszisszent. Irtózott a vak utazástól, amikor az egész érzékelhető világ erre az agyonunt, sivár kis rohanó cellára zsugorodik, tele a vastag, fojtó bizonytalansággal, hogy hol van. Mohón és keseredetten nézett ki a búcsúzó napvilágba. A vonat lassított és megállt. Erős, hűvös esti szél csapott be a fülkébe. Kilépett a folyosóra. A földszintes kis állomásépület előtt csak a pirossapkás főnök állt és egy sor jegenyefa, amelynek karcsú lombja kígyózva hajlongott a levegőben. A vidám, fehér fák mintha lubickoltak Két bölcselő. ha addig sem váltott egy szót sem az utitársaival. A vasút dübörgése elöntötte a fülét és az orra megtelt a vasút névtelen szagával, amit vastagnak és tisztátlannak érzett. Jóformán minden félórában megmosdott a mosdófülke állott, langyos vizében, de ez se tudta felfrissíteni és kevésnek érezte a levegőt is, ami néha, megálláskor a leeresztett ablakon bevágódott. A hegyek az alkonyat fogyó világításában feiketedni kezdtek, de a rejtelmességek varázsa csökkent. Tudta, hogy mindenik után másik és újra másik következik és ez valahogy akadozóvá tette a lélegzetét. Megnézte az óráját. Tizenegy órája ült vonaton és Triesztig még majdnem négy óra. És ez a négy óra a sövolna a szél hullámaiban, amely fölfrisitették őket. Hajlongtak, a fejüket rázták, csapkodtak ezüstszin leveleikkel. Jókedvüek voltak. Mögöttük a sötétedő zöld lombok tengere illatos hűvösséget és mély csöndet párázott. Hirtelen nagy és mohó vágy fogta el, hogy belevesse magát a frisseségnek és a nyugalomnak ebbe a hullámfürdőjébe. Hiszen ö.theti szabadság állt előtte és a pápa bizonyosan nem haragszik meg, ha egy nappal később is érkezik meg Rómába, mint ahogy a programjába vette. Egy pár másodpereiig azonban még várt, hogy a vonat kiszaladjon vele ebből a kisértésből. De a vonat nem mozdult, bár semmi látható oka nem volt, hogy egy teljes