Képes Hét, 1929 (2. évfolyam, 1-52. szám)
1929-01-27 / 4. szám - Rudnai Ernő: Farsangi jelenet
AZ UR: Nem táncol? PIERRETTE (nem néz rá): Nem. AZ UR (gondolatban végigfut a jelenlevőkön, akiket az estély folyamán látott, de fogalma sincs róla, ki lehet a titokzatos Pierrette. Az mindenesetre tudja már, hogy még jóidéig szó sem lehet a hazamenésről): Szép ez az estély ... PIERRETTE: Szép. AZ UR: Csak kellemetlen dolog lehet egész éjszaka ezzel az álarccal járkálni. Nem akarja letenni? PIERRETTE: Nem. AZ UR: Egyáltalán nem? PIERRETTE: Egyelőre nem. AZ UR (közelebb húzza a székét. Halvány sejtelem ébred benne, hogy ő innen ma csak az utolsó vendégekkel fog távozni): Engedje meg... (Feláll.) Péter Iván vagyok. PIERRETTE (bólint): Tudom. Már egyszer volt szerencsém ... De akkor nem volt rajtam álarc ... AZ UR (könnyű zavarral): Bocsásson meg, de annyian vannak itt... PIERRETTE: (elneveti magát): Persze, most szeretné tudni, hogy én ki vagyok ... AZ UR (nagyon őszintén): Igen. PIERRETTE: Nagyon sajnálom, de ezt nem mondom meg. AZ UR. Egyelőre nem? PIERRETTE: Egyáltalán nem. AZ UR: Miért? PIERRETTE: Hát nem kedvesebb így? Maga nem tud rólam semmit. Én mindent tudok magáról. AZ UR (őszintén megijed): Mindent? PIERRETTE: Idehallgasson. Maga Péter Iván, harmincnyolc éves, a Pesti Bank egyik szemefénye, aki most várja igazgatói kinevezését. Kis villája van a Villányiutón, ahol özvegy édes-anyjával él és kétszobás kis garzonlakása a Belvárosban, ahol egy kis színésznő él magával. A Villányi-utón rádiója van, a Belvárosban gramofonja. A gramofont már unja. A klubban a barátai előtt többször kijelentette, hogy soha életében nem fog megnősülni. de amikor végigmegy az Andrássy-uton és lát egy pufók kisgyereket, megfordul, utána néz és elmosolyodik. Alapjában véve se nem jó, se nem rossz. Táncolni tud, de nem szeret, kártyázni szeret, de nem tud. Cigarettában az angolt szereti, pezsgőben a franciát, muzsikában az olaszt, irodalomban az oroszt és nőben a vörösesszökét. Óhajt még valamit tudni magáról? AZ UR (első pillanatban olyan bámuló arccal néz a Pierrettre, hogy az önkéntelenül felkacag. Azután összeszedi magát és mosolyogva meghajol): Hát kérem, az információi csakugyan nagyszerűek, csak egy dologban tévedett. PIERRETTE: Miben? AZ UR: A garzonlakásban. Ugyanis ma este óta már nincs benne ... PIERRETTE: Gramofon? AZ UR: Nem. A színésznő. Ma este óta üres a kis lakás. PIERRETTE (meglepett mosollyal): Látja... ezt tényleg nem tudtam. AZ UR- Most azonban, minthogy egyébként teljesen és alaposan ismer, illő lenne, ha én is tudnék egyet-mást magáról. (Hirtelen.) Vegye le az álarcot!... PIERRETTE: Nem én ... AZ UR: Vigyázzon! Éjfélkor le kell vetni úgyis... PIERRETTE: Éjfél még nagyon messze van. Különben is éjfélkor, még mielőtt arra kerülne a sor, hogy felismerjék, Hamupipőke eltűnik a bálból!... AZ UR: Az ám! De egyik cipőjét elhagyja a lépcsőn, mert másképpen, hogyan találjon rá a mesebeli herceg? Hamupipőkének jobb szive volt, mint magának... PIERRETTE (nevetve): Hamupipőkének rosszabb ■susztere volt, mint nekem. Különben pedig szeretném én látni azt a Hamupipőkét, aki csak úgy felhúz egy-két ■számmal nagyobb bálcipőt, amit csak úgy el lehet hagyni... Néhány számmal kisebbet, nem mondom... AZ UR (kis puffot húz Pierette karosszéke mellé és odaül): Hát kérem, az engem illető információi mégsem teljesek egészen. Nekem ugyanis a bank mellett van egy főfoglalkozásom is. PIERRETTE: Micsoda? AZ UR: Férfi vagyok. PIERRETTE (felkacag): Szép pálya.AZ UR (komolyan): Szép. Nehéz, de szép. PIERRETTE (gúnyosan): És persze, ismeri a nőket... AZ UR: Azt nem mondtam. Ha ismerném őket, nem lennék férfi. De a három legnagyobb hibájukat alaposan ismerem. PIERRETTE (túlzott részvéttel): Három is van szegénykéknek? AZ UR- Igen. A csalás, a hazugság és a lelki komplikáltság. Régi szép idők. Kivilágos kivirradtig. (Hofbauer Imre rajza.)
