Képes Hét, 1929 (2. évfolyam, 1-52. szám)

1929-08-18 / 33. szám - Szép Ernő: Az első bár

a térképen, amely oly hangulattalan idegen, mintha koz­metikus orvos operálta volna oda az arcára, mig ez az üz­letvezető hajbókol a társaság irányába s azalatt tova fan­táziái az üveg pezsgőn, amelyet ezek majd rendelnek, esetleg tiz üveg pezsgőn, tiz esztendő minden éjének tiz­­tiz üveg pezsgőjén, amit minden társaság itt fogyasztani fog és akkor ő végre visszavonulhat egy lombos hűvös­völgyi vendéglő-bérletbe. Mit észlel még ilyen ártatlan kis Böske az eszmélet­lenül ki-bejáró pincérekről, akiknek az élete áll a festők­ben, mint a megállóit óraszerkezet, akik mintha nehéz és vak tengerfené­ken járnának a fülükben a hullá­mok adta ájulat­­tal. Marx meghalt és amig föltámad, addig mindig hor­dani kell itt a pezsgőt, a cock­­tailt, a konyakot, gondolat nélkül, öröm nélkül, fáj­dalom nélkül. És mi sejtelme lehetne erről a jazzról, amely a terem aludt piros fényében halott arcokkal ül cso­móban, az ítélet rántja karjaikat, ujjúikat a hang­szereken, galván rángásban mű­ködnek össze fe­jeik s cipőtalpaik, amelyek a búgó, visító, sikongó ü­­temeket szolgál­ják, szemeik se­merre nem fordul­nak, senkit nem látnak itt, össze­esküdve figyelnek messzire, Hollan­diákba, Argentí­nákba, hol remek garderobe, fényes hotel, szerelmi gyönyör s csekk­könyv az élet. Egyszerre rémü­let éri őket, el­kapják a szájak elől a saxophont, a pistont, a dobos keze veszteg ma­rad a levegőben, a szájak felszakadnak egy gyilkos harapásra s szívtelenül, gramofonból szerzett idegen hangon, hidegen ropog a te­remben a jazz szövegéneke, mint a kivégzésre való ve­zénylés: —■ Har min eket tes bakava gyo kén. Rece ce gyalo gma sí ro zo kén. Böske már ezalatt harmadszor állott ki a parkettre mórral. Bódult volt az esze, szivében az öröm csengője ( azadozott. Tánc közben úszkált a szeme a fiuk plastron­­lam, a nők vállvirágain, gyűrűs kezein, az asztalkák pillan­Miss V. M. Edge és Miss A. Bull, két hires angol sportlady. gós lámpáin, a jazz kivilágított dobján és azon a tünemé­nyesen ki-be futkározó csövű aranytrombitán. Ünnep, mese volt ez itt mind Böskének, mennyország. Szédült, mikor Tibor leadta neki a black-botton után a rendes kézcsókocskát és visszavezette az asztalukhoz. 'A második üveg pezsgőnél tartottak. Tibor azonnal bele­diktált Böskébe a friss pohár pezsgőt; az ő feladata volt vigyázni Böskére, hogy véletlenül józan ne maradjon. Ez a pohár a hatodik volt, amit Böske hősiesen benyakalt. A pezsgő nem jó lesett neki. Most volt szerencséje legelőször pezsgőhöz. Borzongott tőle, olybá érezte, mintha szúrós jeget nyelne, de fényűzés és dicső­ség volt pezsgőt inni, hát szégyel­lne volna elhúzni a száját, mikor a gyoimrocskája si­koltozott az ital­tól. S ott volt az asztalon, ami vi­szont őszintén jól esett neki: a sós mandula a kis tá­nyéron. Szaporán csipkedte Böske ezt a sós mandu­lát: Pipi már egy­­párszor elütötte a kezét a tányér mellől. — Veszitek ész­re? nem akar in­ni, azért mandu­­lázik folyton! • És aztán Tibor el is húzta Böske elöl azt a mandu­lás tányérkát. Játszott vele .... odatolta neki s mikor Böske be­ugrott és oda­­nyult, Tibor el­rántotta. Meg ö vett ki egy man­dulát, Tibor s nyújtotta a Böske szája felé. Aztán, hamm, ö maga kapta be. Végre Böske feladta a kilátástalan küz­delmet. Tibor különben már nagyban ud­varolt Böskének. A szemébe nézve lógatta a fejét a jazz taktusaira tanult ujjakkal birizgálta a Böske puha kezefejét s a füle mlögé dugva az orrát, a füle meg a haja közé, arra az érzékeny mesgyére suttogta egy bluesnek az angol szövegét, amit Böske tündémnek talált, mert egy szót sem értett belőle. Egy óra felé valami tizedszer lépett a parkettre. Bös­ke ezúttal megint Tiborral. A variáló világítás most gyön­ge holdfényt varázsolt a teremre, a jazz bágyadtan, bete­gen kisérte a black-bottomot, ez a leggyöngédebb, a leg­csábosabb romantika tizpercre a bárban. Szinte hipnózis-

Next

/
Oldalképek
Tartalom