Képes Hét, 1929 (2. évfolyam, 1-52. szám)
1929-08-18 / 33. szám - Szép Ernő: Az első bár
a térképen, amely oly hangulattalan idegen, mintha kozmetikus orvos operálta volna oda az arcára, mig ez az üzletvezető hajbókol a társaság irányába s azalatt tova fantáziái az üveg pezsgőn, amelyet ezek majd rendelnek, esetleg tiz üveg pezsgőn, tiz esztendő minden éjének tiztiz üveg pezsgőjén, amit minden társaság itt fogyasztani fog és akkor ő végre visszavonulhat egy lombos hűvösvölgyi vendéglő-bérletbe. Mit észlel még ilyen ártatlan kis Böske az eszméletlenül ki-bejáró pincérekről, akiknek az élete áll a festőkben, mint a megállóit óraszerkezet, akik mintha nehéz és vak tengerfenéken járnának a fülükben a hullámok adta ájulattal. Marx meghalt és amig föltámad, addig mindig hordani kell itt a pezsgőt, a cocktailt, a konyakot, gondolat nélkül, öröm nélkül, fájdalom nélkül. És mi sejtelme lehetne erről a jazzról, amely a terem aludt piros fényében halott arcokkal ül csomóban, az ítélet rántja karjaikat, ujjúikat a hangszereken, galván rángásban működnek össze fejeik s cipőtalpaik, amelyek a búgó, visító, sikongó ütemeket szolgálják, szemeik semerre nem fordulnak, senkit nem látnak itt, összeesküdve figyelnek messzire, Hollandiákba, Argentínákba, hol remek garderobe, fényes hotel, szerelmi gyönyör s csekkkönyv az élet. Egyszerre rémület éri őket, elkapják a szájak elől a saxophont, a pistont, a dobos keze veszteg marad a levegőben, a szájak felszakadnak egy gyilkos harapásra s szívtelenül, gramofonból szerzett idegen hangon, hidegen ropog a teremben a jazz szövegéneke, mint a kivégzésre való vezénylés: —■ Har min eket tes bakava gyo kén. Rece ce gyalo gma sí ro zo kén. Böske már ezalatt harmadszor állott ki a parkettre mórral. Bódult volt az esze, szivében az öröm csengője ( azadozott. Tánc közben úszkált a szeme a fiuk plastronlam, a nők vállvirágain, gyűrűs kezein, az asztalkák pillanMiss V. M. Edge és Miss A. Bull, két hires angol sportlady. gós lámpáin, a jazz kivilágított dobján és azon a tüneményesen ki-be futkározó csövű aranytrombitán. Ünnep, mese volt ez itt mind Böskének, mennyország. Szédült, mikor Tibor leadta neki a black-botton után a rendes kézcsókocskát és visszavezette az asztalukhoz. 'A második üveg pezsgőnél tartottak. Tibor azonnal belediktált Böskébe a friss pohár pezsgőt; az ő feladata volt vigyázni Böskére, hogy véletlenül józan ne maradjon. Ez a pohár a hatodik volt, amit Böske hősiesen benyakalt. A pezsgő nem jó lesett neki. Most volt szerencséje legelőször pezsgőhöz. Borzongott tőle, olybá érezte, mintha szúrós jeget nyelne, de fényűzés és dicsőség volt pezsgőt inni, hát szégyellne volna elhúzni a száját, mikor a gyoimrocskája sikoltozott az italtól. S ott volt az asztalon, ami viszont őszintén jól esett neki: a sós mandula a kis tányéron. Szaporán csipkedte Böske ezt a sós mandulát: Pipi már egypárszor elütötte a kezét a tányér mellől. — Veszitek észre? nem akar inni, azért mandulázik folyton! • És aztán Tibor el is húzta Böske elöl azt a mandulás tányérkát. Játszott vele .... odatolta neki s mikor Böske beugrott és odanyult, Tibor elrántotta. Meg ö vett ki egy mandulát, Tibor s nyújtotta a Böske szája felé. Aztán, hamm, ö maga kapta be. Végre Böske feladta a kilátástalan küzdelmet. Tibor különben már nagyban udvarolt Böskének. A szemébe nézve lógatta a fejét a jazz taktusaira tanult ujjakkal birizgálta a Böske puha kezefejét s a füle mlögé dugva az orrát, a füle meg a haja közé, arra az érzékeny mesgyére suttogta egy bluesnek az angol szövegét, amit Böske tündémnek talált, mert egy szót sem értett belőle. Egy óra felé valami tizedszer lépett a parkettre. Böske ezúttal megint Tiborral. A variáló világítás most gyönge holdfényt varázsolt a teremre, a jazz bágyadtan, betegen kisérte a black-bottomot, ez a leggyöngédebb, a legcsábosabb romantika tizpercre a bárban. Szinte hipnózis-
