Képes Hét, 1929 (2. évfolyam, 1-52. szám)
1929-01-27 / 4. szám - Heltai Jenő: Álmokháza (3)
Baternay Babyka, Munkács. Ki ez az ember? Félénken fölnézett és Karmel látta, hogy göndör, szőke haja van, kék szeme és egy kicsit tömpe orra. Zsófika egy kis mopszlira hasonlitott. Egy csinos kis mopszlira. És Karmel három év óta nem látott csinos mopszlit. Zsófika reszketve kérdezte: — Ki maga? Honnan tudja a nevemet? És milyen jogon tegez? Karmel mosolygott. — A szenvedés jogán, Zsófika. Mondtam már, az urad vagyok. Vagy ha nem is ő, majdnem ő. Az a katona, aki három év óta hol a föld alatt él, hol a levegőben, hol a kórházban, csak olyan helyen nem, ahol rendes ember is kibírja. Az a katona, aki három év óta gondol az aszszonyra, a magáéra, a máséra, mindegy. Az a katona, akinek a feleségét ezalatt itthon vendéglőbe viszik cigányt hallgatni, leitatják, kocsiba ültetik és elcsalják a garniba. Most hazajöttem hozzád, Zsófika. Hogy az én Zsófikám vagy-e és csakugyan én vagyok-e az urad... Nem mindegy? Éppen annyit szenvedtem, mint az urad, alighanem jóval többet. Megérdemellek. Ezerszer jobban, mint az a részeg bujkáló, aki imént erőszakoskodott veled. Én nem erőszakoskodok. Én szépen, szelíden kérlek, vetkőzz le, Zsófika!... Zsófika rémülten hátrált. A széket pajzsnak tartotta maga elé. Szeme a csengőt kereste. — Ne csöngess, Zsófika. A portás barátom. Szökött katona. Fél, hogy följelentem. Ha behívod, ő fogja ránkzárni az ajtót. — örült! Maga őrült! — Nem vagyok őrült. Ha az volnék, el volna intézve minden. De fájdalom, nem vagyok az. Még nem. Talán idővel, ha egy kis szerencsém lesz... Nem vagyok őrült. Csöndes, szomorú ember vagyok. Ne félj tőlem. Nem azért jöttem át. Sajnáltalak. Vigasztalni akartalak. Meg akartam mondani neked, hogy ne tedd többé... ne szaladgálj ilyen latrokkal az éjszakában. Ha az urad megtudná, ngyon fájna neki. Én nem fájnék úgy neki... talán belenyugodna, ha tudná, hogy éppen annyit kínlódtam, mint ő. Gondold, hogy ő szeretné most megsimogatni a kezedet, ő szeretne most az ölébe ültetni, megölelni a félkarjával. Ne félj tőlem, Zsófika. Isten követje vagyok, abban a pillanatban érkeztem, amikor bűnbe akartál esni: érdemtelent akartál megjutalmazni. Csak ügyetlenségén és butaságán múlt, hogy nem lettél az övé. Nekem ne hazudj, Zsófika, tudtad, mi vár rád, amikor idejöttél. De ő nem tudott veled bánni, nem tudta, hogy neked gyöngédség kell, egy pár simogató, jó szó, ami megmelegit ebben a hidegben, egy kis fény, amely elhiteti veled, hogy tündérpalotában vagy, ahol millió ezüstgyertya világit ehelyett az árva villanykörte helyett. Nem szereted te ezt a hitvány Bandit, te a becsületes embereket szereted és aki ma nem szenved, az nem becsületes ember. Te a szenvedők barátja vagy, Zsófika, mert te is szenvedsz, az urad miatt, magad miatt, egész fölkavart életed miatt, amelynek értelmét és célját nem tudod. Csak lógsz rajta, mint a villamoson, amely vadul robog veled, visz, azt sem tudod, hová, nem arra megy, amerre menni szeretnél, nem ott áll meg, ahol megállni szeretnél, mégis viteted magadat, mert látod, hogy a többi is viteti magát és a tömegben neked is jut egy kis hely. Ezért a kis helyért kapaszkodói és amikor végre ott vagy, ahová nem akartál menni, kerülsz egyet és visszamégy, ha ugyan előbb le nem löknek a kocsiról és a kerék alá nem kerülsz... Gyere vissza velem a jó útra, ajándékozd oda magadat erre az éjszakára valakinek, aki szenvedett. Valami áldozatot neked is kell hoznod, ha vezekelni akarsz... Pollitzer Nusika, Prága.
