Képes Hét, 1929 (2. évfolyam, 1-52. szám)
1929-08-04 / 31. szám - Nagy Endre: No még egy levél a bolond németekről - Vozári Dezső: Dancing a "Verejtékhez"
mester, a súgó és mit tesz az korrepetitornak lenni, harmadik karmesternek, melyik opera jó, hová érdemes elszerződni, a vágyak Mekkája a Scala és a Metropolitain, de jól fizet Buenos Aires is és a londoni season se kiskutya, szerencse kell és az énekesmadár meghívást kap Bécsbe. Tudok sok minden mást is, csak egyet nem tudok, hát hogyan is állunk azzal az énekkel? A tollat forgató madárban például néha egészen furcsa dolgok mennek végbe. Fekszik a pamlagon, félig leeresztett pillákkal lesi az álmosan szüremlö fényt és valami nevezhetetlen bánat ejti meg. Egész lelke vergődik belé, jön valami édes kin, valami gyötrődés, még nem tudja merről szállt rá, — tollat most nehéz kézbe venni, az érzések homálya nem enged még a szavakhoz jutni. Vagy egyszerre megcsapja valami magyarázhatatlan öröm és a szive szárnyakat kap a mellében, szeretne szállni, égig szállni vele, szeretne ujjongani vagy — énekelni. Igen, itt van a pillanat, mikor a toll messze van, a szerelmes szív a torkig megdagad és hanggal kell utat adni a túlcsorduló érzelemnek. Nem rettenetes, hogy ilyenkor rekedtes, fültépő hang buggyan a torokból, melyről úgy érzed, mézzel kenegették, folyt arany olvad róla és a szomszédjaid éktelen lármával rád törnek, hogy vég-Amint először leültem a bonni panzió közös ebédlőasztalához, tanultam valamit; elmondom, hátha önök is tanulnak belőle. Egy nagy tálban behozták a kövér disznósültet, egy fürdőkádnyi edényben főtt krumplit és egy öntözőkannában olvasztott vajat hozzá. De nem ám azt a közönséges agrárvajat, a buta tehén öntudatlan váladékát, hanem a nagyszerű német kémiai ipar büszke termékét. Mindenki kikavott magának egy rettentő nagy darab húst, egy halom krumplit, leöntötte az olvasztott margarinnal és jóízűen enni kezdte. Csak én ültem ott összetett kézzel, magam elé merengve. — Ön miért nem eszik? — kérdezte a jó von Ív esten asszony. — Kenyér. .. nincs kenyér az asztalon! — feleltem szelíd szemrehányással. A háziasszony meglepetve nézett rám: —Hát minek az a kenyér önnek? Hogy a zsíros disznóhushoz minek a kenyér! Ingerülten feleltem: — Egyrészt szenvedélyes szobrász vagyok szeretek evés közben kenyérbélből galacsint mintázni, másrészt kenyér nélkül nem birok húst enni. — De hisz ott a krumpli! A krumpliban is van keményítő! — Én a krumplit is kenyérrel szoktam enni! A háziasszony értelmetlenül vállat vont, azután leszalajtotta a cselédet téré is mit gondolok magamról! Van a lakásukban rekedt rádió, rossz gramofon, menjek a mezőre, ha dalolni akarok. Kell a mezőgazdának a nagy szárazságra egy kis eső, hát óbégassam ide neki a felhőket. Mit lehet itt tenni, a szomszédnak igaza van. A lélek dalolni akart, de a hangszálaid nem rezegtek kellően. Ha dalolni akarsz, irj szerelmes verset, mondja a berekedt torok. És ne ártsd bele magadat az énekes madarak dolgába. A lélek, na, nem kell mindent olyan végletekben elképzelni. Az énekes madárnak megvannak a hangszálai, gondjai a gázsira, neked meg itt vannak a szavak, színesek, fényesek, melegek és tüzesek, ha énekelni akarsz! Dé néha úgy van, hogy megüti a füledet egy hang, melyben mintha elfojtott könnyek remegnének. Hang, melynek mintha szivszárnya volna és száll éteri rezgéssel és eltölt valami mondhatatlan kéjes bánattal. A hang, amelynek lelke van! A hang, mely kifejezi mindazt, amit te el se dadoghatsz. Ezt aztán irigyled, mindennél jobban irigyled. De bámulod is. És nem számolod utána, mennyi fizetség jár az ilyen énekért. Örülsz neki, hogy van, hogy éled hálásának tényét. Irigyled és csodálod, hogy te csak dadogsz és feléje szivek repülnek. Egri Viktor. a pékhez és egy szép fehér cipót fölhozatott. Szeltem belőle egy karéjjal és megkínáltam a szomszédomat is. — Parancsoljon. Van itt elég. A szomszédom fintor gatva utasította vissza: — Köszönöm, de nem szoktam kenyeret enni. —- Ezt a jó buzakenyeret! — 1 azért mert búza. Németországban nem terem búza és külföldről kell behozni. A rozskenyeret még megeszem, de a buzakenyeret nem. — Ahá! Szóval nem akarja a külkereskedelmi mérleget lerontani.... Bravó! De ez a kenyér már úgyis itt van és ha meg nem esszük, kiszárad. — Csakhogy én nem szeretem a buzakenyeret. Hát láttak már ilyen buta németet? Ez már az ízlését is aszerint formálja, hogv használjon a külkereskedelmi mérlegnek! Holott nálunk csak annak van ize, amit külföldről hoznak be. Biztos, hogy ha nálunk ingyen teremne az üveg, senkise verné be pezsgős pohárral a kávéházi tükröt. De hús után tészta helyett egy nagy tál banánt tettek az asztalra és a németek jóízűen enni kezdték. Diadalmasan kérdeztem a szomszédomtól: ■—■ Ahá! És a banánt szereti? — Oh, a banánt nagyon szeretem. Sok benne a vitamin. — Csakhogy tudtommal a banán se terem Németországban! És még a német gyárak se tudnak szintétikus banánt előállítani! Nyugodtan felelte: — A banánt német iparcikkeken vásároljuk és német hajók szállítják... A banán egy nagyon hasznos gyümölcs ... Én nagyon szeretem a banánt! Ellenben az őszi barackot nem szereti a német, mert az őszi barackot Franciaországból kellene behozni és a francia nincs rászorulva a német iparcikkekre. Hát ilyen bolond a német! Nagy Endre. Dancing a „Derejtékhez" Táncparkett egy kerthelyiségben. Olcsó chypre és az izzadság szagát érezni a levegőben, mely immár eltért a vegytani követelményektől s száműzte önmagából a jótékony oxigént, vagy — ahogy a nyelvújítók mondták annak idején —- az élenyt. A szaxofon egy életveszedelembe került fiatal borjú hangját imitálja szép sikerrel s a táncolók feje felett, a siirü dohányfüstben lángvörös tüz-betiik rajzolódnak ki, akárcsak ama bűnös és a testi örömök fertőjébe fűlt, sejtelmes antik éjszakán, midőn mulatt rabszolganők hasizmai rángatóztak a buja kigyótáncban, a nehéz damasztabroszokon must és az ujjak hegyéből kiserkent vér foltjai látszottak: Mene tekel ufarzin; megméretett és könnyűnek találtatott. A lángbetiik, amik itt félpercenként kigyulnak az öreg gesztenyefák lombjai alatt, nem vésztjóslóak annyira, bár alapjában véve ugyancsak a komoly intelem hangján szólanak az önfeledt táncolókhoz. Egy fényreklámról van szó, mely szerint ÖN KÖNNYELMŰ, ÖN ELHANYAGOLJA TYÚKSZEMEIT! VIGYÁZZON! HASZNÁLJON „KUKIROLT“. A hirdetés piros villany körtéi rendületlen szorgalommal világítanak, de ki gondol ilyenkor az élet egyik legsúlyosabb tehertételére, a tyúkszemre, amikor partnernőjének olajos szemei felfénylenek az éjben s a lélek holmi szerelmi útvesztőkben csavarog, melyekben oly jó eltévedni? Zene szól. Vonós és fúvós hangszerek működnek és a karmester domború, intelligens homlokán egy verejtékcsepp keletkezik s leperegve elindul vándorutjára a ruházat alsóbb régiói alá. Nézem a tömeget. Férfiak és nők. Valami ősi szenvedélyből táplálkozó dühvei ráncigálják egymást. A kezek ragadnak. A gallérok megpuhultak a nyakcsigolyákon. Az ember már nem is csodálkozik már ezeken az embereken és jelenségeken, mert megszokta őket, mint a reggeli kávét. Néha ilyenkor mégis megdöbbenek a céltalanság és a megismerhetetlenség fölismerésén. Mit akarunk hát valójában egymástól? Mit keresnek egymás szemeiben ezek a ficsurak és hajadonok, akik előirt ritmusokra tépik, marcangolják itt egymás ruháit? Az asztalokon békésen sorakoznak fel az üvegek, a szolid málnaszörp, a polgári sör és a démonikus erejű bor. A virág-TVb még egy levél a bolond németekről
