Képes Hét, 1929 (2. évfolyam, 1-52. szám)

1929-08-04 / 31. szám - Heltai Jenő: Álmokháza

A német technika egyik remekműve, a Bremen óceánjáró, mely megszerezte az óceán Kék Szalagját, elindul Brémából. jóm esett... akkor ment át a sínen ... ügyetlen, ijedős asszony volt szegény ... senkisem tehet róla ... Karmel helyeslőn bólogatott: úgy van, senkisem tehet róla. Gallusz ur maga is mondja, pedig neki tudnia kell. Miért hallja mégis megint dr. Szebeni Virgil hangját és miért üvölti fülébe ez a hang folyton ugyanazt a szót: — Gyilkos! Gyilkos! Csakugyan ő lökte a vak asszonyt a villamos alá? Lehajtotta fejét. Ebben a pillanatban megváltásnak érez­te volna, ha Gallusz ur félelmetes ujjai torkára fonódnak és megfojtják. De Gallusz ur jámboran és csöndesen ült, ökölbeszorított kezének a rejtelme a kitárt ujjakban meg­oldva laposodott az asztalra. Egy kis ideig hallgattak, az­után Karmel megszólalt. Maga is alig hallotta hangját, olyan halkan súgta: — Haragszik arra az emberre, Gallusz ur? A mozdulatlan ujjak egy pillanatra begörbültek, de nyomban megint kinyujtózkodtak. — Sokáig gyűlöltem — mondta Gallusz ur. — Meg is kerestem volna. De hol keressem vaktában? Nem tudom, hogyha akkor a kezembe kerül... De aztán gondolkoz­tam, főhadnagy ur. Az se tehet róla. A 21-es nem jött, ő meg sietett, dolga volt. Ott hagyott, nem tudta, hogy ez lesz belőle ... ha tudta volna! Én is hibás vagyok. Meg­mondhattam volna neki, hogy vak a feleségem is, ijedős, nyugtalanul vár, egy lépést se tud tenni nélkülem. Meg­mondhattam volna neki, hogy én vagyok az a vak, aki a világtalant vezeti. Mert igy volt ez a valóságban is ... nekem meg örömöm is volt, hogy vigyázok rá, gondosko­dom róla. Nagy sor az kérem, amikor a magamfajta gyá­moltalan is segítője valakinek, aki nála is gyámoltalanabb még! Megmondhattam volna annak az urnák, akkor aligha hagyott volna ott. Jók az emberek kérem, csak nem tud­ják. mit csinálnak. És nem nézik, hogy amikor elmulasz­tanak valamit, kit hogyan károsítanak meg vele ... Nem szándékosan teszik kérem, csak nem törődnek az ember­rel. Keveset tudnak egymásról, ez a baj kérem. El kelle­ne mondanunk mindent. Mindenkinek. Ha tudnék, kinek mi fáj, senkise bántaná a másikat. De nem lehet kiállni az uccára és azt mondani: idehallgassatok. Én vagyok én, ismerjetek meg, vigyázzatok rám, én is vigyázok majd rátok. Nem lehet kérem. Valahogyan másként kellene be­rendezni a világot. Igazam van, főhadnagy ur? Karmel odament a vakhoz és megállt előtte. Még mindig nagyon sápadt volt. Csöndesen, nyugodtan mondta: — Igaza van Gallus ur. Én tudom legjobban, hogy igaza van. Mert én vagyok az az ember, aki akkor nem segítettem föl a villamosra. Kérem, bocsássa. meg nekem azt, amit ön ellen vétettem. Elszántan nézett Gallusz urna, meg sem moccant, ami­kor a vak fölugrott, kinyújtotta két kezét feléje és végig­tapogatta. A vak látni szerette volna Karmolt. Keze kuta­tón «ámította végiig haját, homlokát, szemét, orrát, száját, állát. mellét, vállát... tovább tapogatózott, aztán hirte­len majdnem rémülten kapta vissza kezét. — Félkeze van csak a főhadnagy urnák? — A másik ottmaradt a háborúban ...

Next

/
Oldalképek
Tartalom