Képes Hét, 1929 (2. évfolyam, 1-52. szám)
1929-08-04 / 31. szám - Heltai Jenő: Álmokháza
A német technika egyik remekműve, a Bremen óceánjáró, mely megszerezte az óceán Kék Szalagját, elindul Brémából. jóm esett... akkor ment át a sínen ... ügyetlen, ijedős asszony volt szegény ... senkisem tehet róla ... Karmel helyeslőn bólogatott: úgy van, senkisem tehet róla. Gallusz ur maga is mondja, pedig neki tudnia kell. Miért hallja mégis megint dr. Szebeni Virgil hangját és miért üvölti fülébe ez a hang folyton ugyanazt a szót: — Gyilkos! Gyilkos! Csakugyan ő lökte a vak asszonyt a villamos alá? Lehajtotta fejét. Ebben a pillanatban megváltásnak érezte volna, ha Gallusz ur félelmetes ujjai torkára fonódnak és megfojtják. De Gallusz ur jámboran és csöndesen ült, ökölbeszorított kezének a rejtelme a kitárt ujjakban megoldva laposodott az asztalra. Egy kis ideig hallgattak, azután Karmel megszólalt. Maga is alig hallotta hangját, olyan halkan súgta: — Haragszik arra az emberre, Gallusz ur? A mozdulatlan ujjak egy pillanatra begörbültek, de nyomban megint kinyujtózkodtak. — Sokáig gyűlöltem — mondta Gallusz ur. — Meg is kerestem volna. De hol keressem vaktában? Nem tudom, hogyha akkor a kezembe kerül... De aztán gondolkoztam, főhadnagy ur. Az se tehet róla. A 21-es nem jött, ő meg sietett, dolga volt. Ott hagyott, nem tudta, hogy ez lesz belőle ... ha tudta volna! Én is hibás vagyok. Megmondhattam volna neki, hogy vak a feleségem is, ijedős, nyugtalanul vár, egy lépést se tud tenni nélkülem. Megmondhattam volna neki, hogy én vagyok az a vak, aki a világtalant vezeti. Mert igy volt ez a valóságban is ... nekem meg örömöm is volt, hogy vigyázok rá, gondoskodom róla. Nagy sor az kérem, amikor a magamfajta gyámoltalan is segítője valakinek, aki nála is gyámoltalanabb még! Megmondhattam volna annak az urnák, akkor aligha hagyott volna ott. Jók az emberek kérem, csak nem tudják. mit csinálnak. És nem nézik, hogy amikor elmulasztanak valamit, kit hogyan károsítanak meg vele ... Nem szándékosan teszik kérem, csak nem törődnek az emberrel. Keveset tudnak egymásról, ez a baj kérem. El kellene mondanunk mindent. Mindenkinek. Ha tudnék, kinek mi fáj, senkise bántaná a másikat. De nem lehet kiállni az uccára és azt mondani: idehallgassatok. Én vagyok én, ismerjetek meg, vigyázzatok rám, én is vigyázok majd rátok. Nem lehet kérem. Valahogyan másként kellene berendezni a világot. Igazam van, főhadnagy ur? Karmel odament a vakhoz és megállt előtte. Még mindig nagyon sápadt volt. Csöndesen, nyugodtan mondta: — Igaza van Gallus ur. Én tudom legjobban, hogy igaza van. Mert én vagyok az az ember, aki akkor nem segítettem föl a villamosra. Kérem, bocsássa. meg nekem azt, amit ön ellen vétettem. Elszántan nézett Gallusz urna, meg sem moccant, amikor a vak fölugrott, kinyújtotta két kezét feléje és végigtapogatta. A vak látni szerette volna Karmolt. Keze kutatón «ámította végiig haját, homlokát, szemét, orrát, száját, állát. mellét, vállát... tovább tapogatózott, aztán hirtelen majdnem rémülten kapta vissza kezét. — Félkeze van csak a főhadnagy urnák? — A másik ottmaradt a háborúban ...
